Ardai Ildikó (Műcsarnok, Budapest, 1991)
in situ, mondhatnánk a régészek kifejezésével. Ardai ezért nem tekintette csupán kivitelező műhelynek azokat a szövetkezeteket, ahol a terveit megvalósították; rendszeresen lejárt Csongrádra és Szentandrásra, hogy kivegye részét a közös munkából. S ezért tartotta fontosnak azt is, hogy a helyszínen, a maga eleven (ha ma már csak töredékes) valóságában tanulmányozza a népművészetet. Szövöttanyag-tervező lévén, a szövést. Egy finnországi tanulmányút ébresztette rá a tennivalóra. A mai finn iparművészet vezette — példájával — a magyar folklórhoz, amelyben két élmény volt számára döntő a főiskolát követő esztendőkben. A székely festékes és a tiszai gyékényszövés. Két különböző kultúra tehát. A néprajztudomány az ősi kultúrákat aszerint csoportosítja, hogy a népek hol élnek és milyen anyagokkal dolgoznak. Ebben az értelemben, északról dél felé haladva, beszélünk prémes, szövős és gyékényes övezetekről. A finnugor őshazában eleink fekhelyéül — derékaljat is mondhatunk — még a prémek szolgáltak; őseink valószínűleg délorosz sztyeppéken ismerkedtek meg a szőnyegkultúrával. Ez azonban nagyon régen történhetett: míg a legtöbb európai nyelvben a szőnyeg a latin tapete szóra vezethető vissza, a mi szőnyegünkben a szőtő finnugor eredetű. A finnugor tárgyi folklór emlékei nem maradtak ránk, így a hajdani magyar szövőkultúrára csak nyelvészeti etimológiával következtethetünk. Csilléry Klára szerint azonban a középkortól ismert székely festékes jellegzetesen magyar szőnyegféleség és a maga nemében az egyedüli. Mint egy tizenhetedik századi leltárból tudjuk, végekben szőve állították elő. Négyszínű és jobbára csillag mintázata volt. Hosszú időt és bevett gyakorlatot kell feltételeznünk ahhoz, hogy a festékes szőnyeg — nevében — festékesre kopjon, így tehát a székely szőnyeg története a török hódoltságnál jóval korábbi időkre nyúlik vissza. Már csak azért is, mert nevéből egyúttal arra is következtethetünk: létezett egykor egy festetlen változata is. Ez az előd fekete és fehér gyapjúból készült. Hogy milyen lehetett ez a fekete-fehér ősszőnyeg, azt nem tudjuk, nem tudhatjuk. Az azonban bizonyos, hogy esztétikuma előállításának és struktúrájának természetes rendjéből fakadt. Pontosabban: ennek az egyszerű szerkezetnek — az egymásra merőlegesen futó fonalaknak — az optikai játékából. Azt követően, hogy maga is készített néhány festékest, Ardai szétbontotta a motívumokat, és ezáltal úgy távolodott el tőle, hogy közben felelevenítette a szőnyeg múltját. E dinamikus rend megalkotásában segítségére volt a gyékényszövés, amely mindmáig megőrizte ősi formáját. Megismerése a székely szőnyeghez vonzódó Ardainak ezért éppen olyan elementáris élményt jelentett, mint amilyen logikusan jutott el belőle a következtetéshez: ő maga is kereshet hasonló anyagot. Ez lett az Afrikából importált szizál, amelyet a yucca pálma leveléből sodornak. És így fogott, a festékes mintájára, ő maga is a szizál festésébe. Lilára, kékre, zöldre, barnásvörösre, hogy jellegzetes palettájának főbb színeit említsem. Ebből kezdte szőni szőnyegeit és textilkompozícióit. Olyan szövőszékeken, amelyekhez hasonlóakat a parasztasszonyok is használtak. MSI