Imago - Fin de Siécle A kortárs holland művészetben (Műcsarnok, Budapest, 1991)
A Mnemosyne Fin de Siècle-je Faust "Rég nem érzett iszony szakad rám, az emberfaj minden kínja-baja. Itt él szegény, a nyirkos szalmapadkán, s minden bűne: szerelmes tébolya!" Mefisztó Végre! mért mondjátok ezt? E szó buta. Vég és nemlétezés, a kettő egykutya. Mire jó az örök Teremtés? Hogy semmivé legyen minden teremtés? "Végre!" Mit értsünk az ilyen beszéden? Mintha sosem lett volna, annyi éppen, de mintha volna, körpályán forog. Az örök Semmiség százszorta jobb." Mi az emlékezet értéke? Miért villan fel a haldokló szeme előtt egyetlen pillanatba sűrített egész élete? A teljes visszatekintés eme végső pillanatában maga az emlékezet szertefoszlik. Lehet, hogy ez a villanás annak a végső igazolása, hogy az illető valóban élt. De erre az igazolásra az életnek már nincs többé szüksége, és az emberi kultúra ezt az utolsó képet nem az emlékezettel és annak szerepével kapcsolja össze, hanem a halállal: aki látja maga előtt leperegni saját életét, az tuladonképpen már halott. A Haldokló víziója meglepően hasonlít a videóklipp összeállításának technikájára: percenként 120 ütés. Minden ütésre, minden lázas dobbanásra megjelenik egy kép, mely azonban nem mozdulatlan állókép, hanem egy képzet, mely egy fél másodperc alatt ideges görcsbe rándul, tántorog, felvillan és kihúny. Látszólag semmi más feladata nincs, mint hogy hirtelen átvillanjon az összehúzódott retinán, mintha nem is a MAX B R U I N S M A minőség vagy a tartalom lenne a fontos, hanem a hatás. Ezek a képek létező képek voltak. Ez a röpke villanás minden jelentést elnyelő jellé alakult. Csakúgy, mint a haldokló "visszapillantásában", az emlékek nem élednek újjá, hanem egy hiábavaló, kegyetlen jellé tömörülnek, mely a fél másodperc elteltével már nem is él. A kortárs művészet meglepően hasonlít a haldokló "visszapillantására". A képek, melyeket kultúránk megalkotott, használt és fölhalmozott, elképesztő gyorsasággal peregnek újra. De már nem úgy, mint egy ideológiai egész szerves részei, hanem mint "látszatok", mint tartalom nélküli jelképes másolatok. Korábban, mielőtt én megszülettem, a festészet ideológiai szerepet töltött be. Nem ábrázolta az ideológiát, hanem az ideológia ikonja volt. Manapság a festészet egy történelmileg légüres térben működik. Régi mesterséggé vált, amely az évszázadokon át rátapadt patináns por miatt olyan fontos a mai befogadó számára. Ha le akarnák "porolni" a festészetet, barbárok lennénk; végül is egy antik műalkotás értékét fakó patinája adja. Hasonlóan, egy festmény árát eredete és a befestett vászon nagysága szabja meg, nem pedig a képi érték vagy (a vászontól eltekintve) a tartalom: a médium fontossága körbezár és eláraszt minden más jelentést. Mint ahogy a múlt század végén sem, a művészet most sem érzi rendeltetésének, hogy a valódi és elfogadott ideológiai jelentéssel átitatott képek iránti vágyat kielégítse. Pillanatnyilag a művészet egyetlen feladata, hogy egy megjelölt dologként működjék. Az hogy a műalkotás mit és hogyan ábrázol, többé nem tűnik