Palkó Tibor Pihenő (Dorottya utcai kiállítóterem, Budapest, 1991)

SZARVASFELMUTATÁS AVAGY DÉLUTÁNI PIHENŐ A RÓNÁN Palkó Tibor újabb képei elé Palkó Tibor tollhalmazos képeivel azon a RÓNA című tematikus tárlaton találkoztam először, amelyet hatodma­gával rendezett a váci Görög Templomban, 1991 tava­szán. Varrni pedig - mert nála ez az eljárás a festéssel egyenrangú ábrázoló eszköz /!/ - ugyanezen napok vala­melyikén láttam őt a Stúdió Galériában, egy esti (vagy inkább éjszakai) akció során, amikor is futószalagszerűen írógéppapírokat hajtott át egy varrógépen, amelyeket az­után képzőművész barátai perforált vonalaikkal folyama­tosan összeillesztve felragasztottak a terem körbefutó falára, mintegy vízszintes zónát képezve a galéria belső terében. Közben egy rögtönzött háromlábú üsttartóról lelógatott bográcsban hamisítatlan gulyás rotyogott a gázláng fölött, mellette pedig egy végtelenül barátságos, mondhatni em­ber lelkületű kutya heverészett. A szűkös, meleg teremben családias, pezsgő hangulat duruzsmolt. Sok művész, sok vendég gyűlt össze, kenyér, bor, gulyás jutott mindenki­nek, s ezen kívül még számos apró, spontán látványosság és esemény töltötte ki az estét. Amolyan "pusztai happe­­ningnek" vagy "gasztro-avantgárdnak" nevezhető művé­szeti demonstrációnak, félkomikus "élet-színháznak" lehettünk fül-, szem-, száj- és orrtanúi a Belvárosban. Ezek a tények többek között azért is fontosak számunkra, mert Palkó Tibor legújabb képciklusának darabjai eszme­iségükben, anyagfelhasználásukban és élményviláguk­ban az alföldi, mezővárosi-falusi környezetbe vezethetők vissza. Palkóékat ugyanis, pontosabban a Jászberényben működő Alkotárs Művészeti Egyesület tagjait már régóta foglalkoztatta az a gondolat, hogy a fővároscentrikus mű­vészeti közélet árnyékában oly sajátos fekvésű és helyze­tű jellegzetességüket hogyan tudnák csoportként és egyénenként is a lehető legeredetibb módon, s eleddig ki nem próbált eszközökkel megfogalmazni és kinyilvánítani. E megmozdulások baráti karmestere Bukta Imre "mező­­gazdasági művész" volt, aki érthető okokból, szívesen pártol és karol fel ilyen és ehhez hasonló kezdeményezé­seket. Palkó Tibor meglehetősen komolyan nyúlt az említett té­mához (RÓNA), így született tehát ez a következetes és mély karakterű képciklus, amely azonban később, elsza­kadva az eredeti célkitűzéstől, mitikus, már-már szakrális és univerzális jelentéssé nőtte ki magát. Ugyanis művei­nek tudatosan leegyszerűsített világa több kultúrkör tér- és időbeli egymásravetüléséből eredeteztethető. A kiindulópontot nem a hajdani falusi tollfosztások emlé­kének lassan homályba vesző kollektív élménye, hanem sokkal inkább a pihetollak földön tornyosuló, felhőként gomolygó, érzéki, képi látványa és az alföldi sás zizegő, megszáradt, jellegzetesen megsárgult és megbámult le­veleinek izgalmas textúrát adó anyaga jelentette. Ezek a szinte mitikus aurával rendelkező természetes anyagok Palkónál érthető okokból konfrontálódnak egy jellegzete­sen XX. századi ipari-kémiai termékkel, a mezőgazdaság­ban is előszeretettel használt nylonfóliával. A folytatást azonban azok a Széchényi Zsigmond és Kit­­tenberger Kálmán könyveiben található fényképillusztráci­ók képezték, amelyek bizonyos "muzeális" célzatú vadászjelenetek bántóan természetes végeredményét örökítették meg: nóta bene, antilopok, gazellák, majmok, párducok, oroszlánok stb. hihetetlennek tetsző hulláit, amint békésen és odaadóan­­mintha élnének engedel­meskednek a nyomkereső és fegyverhordozó négerek ártatlan akaratának, a vadász fényképezőgépének len­cséje előtt. De beszélhetnénk a szarvasábrázolások néprajzi, kultikus toposzairól, sőt a népies-giccses falvédőkön megfogalma­zódó ikonográfiájáról is. Palkónál azonban végső soron másodrendű kérdés marad e szarvasféleség hovatartozásának meghatározhatósá­ga. S valószínűleg sokkal fontosabb ennél az állat áldozati bárányként, élő emberi lelkiismeretként vagy előrevetített félelemként való, szinte részvétlenül közömbös, tárgyias felmutatása: például fehér tollhalmazból vöröses olajkép­ként felbukkanóan, vagy nylonfóliára, papírra vékony, fe­kete cérnával, lendületesen fölvarrottan, sásan heverőn, tollból kitömötten, fóliahurka-vonalakat képezve. Ugyanakkor mégis felkavarja, felzaklatja fantáziánkat az állat behelyettesíthetőségének megigéző paradoxona. Képzeljük el szépségesen szép, halott anyánk, testvérünk, gyermekünk, barátunk felmutatását saját karunkban, egy nagy vadász fényképezőgépének lencséje előtt, ahol mi is csak nyomkeresők és fegyverhordozók lehettünk. Képzettársításaink mindenképpen az élet-halál mítoszok be- vagy be nem vallott, ösztönösen és halványan meg­sejtett világába vezetnek el bennünket. Hiszen a Hoppál- Jankovics-Nagy-Szemadám-féle Jelképtárban is azt olvashatjuk, hogy a szarvas és a toll "átvivő", kettős jelké­pek; az élet és a halál birodalmai között közlekedő, az istenit és az alvilágit összekötő szimbólumok. A szarvas nemcsak a "fához kapcsolódó egyetemes jelkép, az örök megújulás, az újjászületés, a Nap, illetve a Krisztus szim­bóluma", de "a szarvasság elvarázsoltságot, tehát halotti állapotot is jelent... A kelta mondavilág több hőse halála után szarvassá változik... Ez a mozzanat él a szarvassá vált fiúk balladájában is... Keresztény értelemben a szar­vas az igaz hitre áhítozó lelket, a forrás a keresztvizet jelképezi." (’Ahogy a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik hozzád a lelkem, Istenem.’ 42, zsoltár.) A toll pedig mint a madár, a szárny része "az égi, isteni világhoz való tartozás, az égbe emelő erő, az égi eredetű hatalom szimbóluma... Az indiánok néha egész testüket és szent tárgyaikat is tollpihékkel ragasztják tele. E tollpi­hék azon a hídon való átkelést jelzik, mely az emberek világából a szellemek világába vezet. Szibéria sámánhitű népeinél szinte az égbe emelkedés képességét, a tisztán­látást és a beavatottságot szimbolizálja a toll vagy tollko­rona, melyet a sámánok hordoznak a fejdíszeiken." Palkó Tibor tollhalmazos képeinek kifejezőeszközeit ugyan végtelenül leegyszerűsítette, de mégis kimeríthetet­len vonatkoztatási rendszert tudott életre kelteni és műkö­désbe hozni. Állatjelenetei és trófeái tisztán hallgatagok, mágikusan megigézőek vagy tárgyszerűen közömbösek, zavarba ejtően üresek, valami be nem vallott aggodalom­tól és meghatározhatatlan félelemtől terhesek. Olyan ér­zést keltenek, mint amikor hátranézünk, mert azt hisszük, valaki figyel bennünket. Hátrafordulva azonban nem lá­tunk senkit sem. Ennek ellenére marad a nyugtalanító ér­zés: valaki mégiscsak figyel bennünket. Budapest, 1991. augusztus 29. Novotny Tihamér

Next