Károlyi Ernő festőművész kiállítása (Vigadó Galéria, Budapest, 1992)
Az elmúlt utóbbi évtizednek, valamint jelenünknek gazdag terméséből ad válogatott kollekciót Károlyi Ernő jelen kamaratárlata. Ha végigtekintünk festményeinek során, döntő benyomásként érhet bennünket az a felismerés, hogy mennyire egységes és következetes alkotói szemlélet, milyen magas színvonalú esztétikai igényesség sugárzik műveiből. Talán evidenciaként kérhetnők számon az említett erényeket egy kiállító alkotóművésztől, de átgondolva korunkat, annak mind materiális, mind szellemi világjelenségeit, egyáltalán nem olyan magától értetődő és egységesen általános alkotói jellemvonás Károlyi művészi szándékainak itt tapasztalható tisztasága. Jelenünk szédítően fergeteges stíluskarneváljában, amelyben együttesen színre léphet a koncept- és a minimal art-tól kezdve a ready made, az installáció-alakítás, és - horribile dictu a non-art is a különböző botránykavarásokkal együtt, a legtöbbször kitüntetett elismerést biztosítanak minden meghökkentően összetört világképi igyekezetnek éppúgy, mint minden abszurd és csupán magánügy-jellegű önmegvalósításnak. Mindezek közt örömmel üdvözölhető jelenségként, Károlyi Ernőnek immár célkitűzéseiben teljesített és beérett festészete a maga művészettörténeti kontinuitásával, az esztétikai hagyományok tovább éltetésével, értelmileg és érzelmileg maradéktalanul átélhető élményvilágot jelenthet a számunkra. Bő négy évtizedes eddigi alkotói életútja során - bár ez nehézségekkel, küzdelmekkel volt terhes - a gyöngytermő kagylók szívósságával dolgozott. A maga útját járva azonban soha nem volt elégedett a menet közben elért teljesítményeivel. Művészi neveltetése, a különösen Berény Róberttől és Szőnyi Istvántól kapott tanári instrukciók determinálták korai pályájának alakulását. Eredendően lírikus alkata - amely mind napjainkig döntően jellemzi - adekvát stílusorientáltsággal ötvöződhetett. A festői érzékenység, a választékosság, a témául választott élethelyzetek és természeti élmények hangulati megragadása jellemezték általában a Berény- és Szőnyi-növendékek kezdeti törekvéseit, így ezen az úton indult Károlyi Ernő is. Arra itt nincs módunk, hogy eddigi teljes életművének periodizációját, stílustendenciáit hosszasan és szakszerűségében pontosan elemezzük. Ehhez retrospektíva szükségeltetik vizuális háttérként és gondolatokat ébresztő élményként, jelenleg csak a nyolcvanas évek elején induló és jelenünkre egyre lendületesebb ívben kibontakozó törekvéseit méltathatjuk. Ezek legfőbb erénye annak felismerése és alkalmazása, amit egyik legfontosabb művészettörténeti elődjétől és példaképétől, Robert Delaunaytól merített. Vagyis annak a képzési gondolatnak továbbéltetése, miszerint a szín egymagában forma és egyúttal tárgy is. De mennyire érvényes Károlyira szintén Appolinairenek Delaunayre vonatkozó meglátása, miszerint „...munkái egyidejűleg adnak tiszta esztétikai élvezetet, magától értetődő szerkezetet és magasztos értelmet"! Az említett és Károlyira is vonatkoztatható stíluserények - immár több, mint egy évtizede - a teljesen szabadon értelmezett nonfigurativitás fundamentumán bontakoztak ki. Károlyi alapvetően kolorista elhivatottsága elsősorban a színek választékos változatosságában, vibráló elevenségében és meglelt új harmóniákban erősödött fel. A művész egyre merészebb formafantáziája is a telített és plasztikussá dúsított színmotívumok ösztönös rendeződése mentén ölt testet, így tendenciájában is messze meghaladást nyert a Herbert Read-i értelmű konstruáló tendencia: „a meghatározott viszonylatok" alakítási elve. Ugyanis művészünk nem egy előre kialakított szerkezeti szkéma alapján komponál, hanem a képzési munka folyamán - mintegy menet közben - rendeződnek színformái a képsíkon. Az ilyen formán struktúrálódó művek mégsem keltenek impervizatív benyomást, mert a motívumok - szinte a művész ösztönös rátalálásával - nyerik el helyzetüket a legtöbbször síkká redukált képtérben. Érdemes Károlyi Ernő műhelymunkájába is bepillantanunk. Műveinek gondolati előkészítésekor igen sokszor különböző színű és formájú, esetlegesen talált papírdarabok, nyomtatott kellékrészletek változatos elrendezésével és festési, valamint rajzolási képzésű, szabadon alakított képzőművészeti motívumokkal kollázsokat hoz léte. Ezekkel koncipiálja a születendő táblaképeket. Variációs készsége nyomán sokszor harmonikus formákat ütköztet élesebb rajzolatú anorganikus képi jegyekkel. A tovább hullámzó önmagukban, kellemesen szelíd részletek így igen sokszor szembe kerülnek egymással a képtérben, és már-már meghökkentő disszonanciákat teremtenek mind alakzataik, mind választott koloritjuk révén. Midezek alkotói értelmét abban vélhetjük felfedezni, hogy Károlyi idegenkedik az egyenletesen kontemplatív kifejezési módtól, a felvethető alkotói problémák kerülésétől a csupán kellemes vizualitás érdekében. Vagyis alapvetően lírikus elhivatottságát dinamizált belső tematikával igyekszik feszültségeket teremtővé erősíteni. Ezzel a sajátos konfliktus-technikával alakítja izgalmassá - és paradox módon - „élettelivé" nonfigurációját. Összegezve eddigi gondolatainkat, feltehetjük a kérdést: mi jellemzi végül is jelenünk Károlyi Ernőjének festészetét? A szellemi tartalmat tekintve a szabad asszociáció hullámzó pszichikai ritmusának megfelelően járják be műveinek összefüggő elemei önálló pályamozgásaikat. Ugyanakkor plasztikus színmotívumainak tömörségét a színtelítettség biztosítja, így a belső formarenddé sűrített kolorit szerkezeti feszültséget is tud teremteni egymásnak feszülő alakzataival. Károlyit mindezen alkotói erényei több irányba is rokonítják az egyetemes európai művészetben. Társa lehet Manessier - szabadon kezelt formarendjével, de Jean Bazaine elengedettsége is példaként szolgálhatott. Giuseppe Santomaso színkészlete pedig sokszor összecsengően visszhangzik Károlyi koloritjában. De említhetnők rokon pályatársként az amerikai Philip Gastont is, akinek finom, kromatikus színmodulációi hasonlatosak művészünk ezirányú törekvéseivel. Az említett pályatársak azonban csak az összevethetőség irányait jelzik. Ugyanis Károlyi Ernő minden eklektikus tendencia nélkül s mind erőteljesebb önállósággal válaszolt műveivel alkotói problémafelvetéseire, így döntően különbözik is említett művésztársaitól. Ritka tehetségbeni erénye, hogy festményein ösztönösen alakított szerkezet uralkodik a konstruktivizmus gyakran tapasztalható geometrikus béklyói nélkül, koloritbőség árad impresszionisztikus pillanatnyiságot és tarkaságot kerülve. Művei mindazonáltal gondolatilag tiszták, önálló hangvételükben mind jelentősebbek. Az absztrakt expresszionizmus széles vonulatába illeszkednek úgy, hogy internacionális hangvételt intonálnak, de mindig tiszteletben tartva és tovább éltetve a hazai progresszív hagyományokat. Mindezeken túl, Károlyi önmagával szembeni szigorú mérlgelésű magatartásmódja és alkotói komolysága alapján is etikus, magyar művész, aki hiteles festői világot teremtett. Művészete integráns része jelen festészetünk legjobb vonulatának. Aszalós Endre művészettörténész