Kopacz Mária (Árkád Galéria, Budapest, 1992)

Született Marosvásárhelyen. A kolozsvári "Ion Andreescu" Képzőmű­vészeti Főiskola grafikai szakát végezte. Rendszeresen részt vesz a különböző megyei és országos kiállításokon, csoportos kiállításokon: Viareggio-Prato, Olaszország 1973, Bukarest "Orizont" galéria 1974, U.S.A. Román Képzőművészek Kiállítása 1984, Berlin "Intergrafik" Nemzetközi Kiállítás 1986,1988. Egyéni kiállításai: Marosvásárhely 1969; Kolozsvár 1971, 1973, 1974, 1975, 1977, 1979, 1986, 1988; Nagyvárad 1975; Iasi 1975; Szatmár 1982; Bukarest 1979, 1981, 1988; Bázel 1974; Bécs 1976; Budapest 1983; Pisa 1984; Miskolc, Hajdúböszörmény 1991. Kiállított képek címe: 1/ Madárasszony. 2/ Ámor kertje. 3/ A cigánylány álma. 4/ A kunyhó. 5/ A mágus. 6/ Álom­mezsgye. 7/ Égi bakterház. 8/ Madárfogság. 9/ Sirályok. 10/ A nagynéni színésznőnek képzelte magát. 11/ Alkonyi futás. 12/A bohóc. 13/A kalitka. 14/ D. J. portréja. 15/Szeptemberi ködök. 16/A domb. 17/Fürdőzők. 18/A fa magányossága. 19/Székely lány. 20/ A baba. 21/ A tojás. 22/ A bástya. 23/ A vándor. 24/ Az uzsonna. 25/ A madár titka. 26/ Az énekesnő. 27/ Madarak voltunk. 28/ Az éj hercege. 29/ Csend-élet. 30/ Látomás. Benne, kívüle (Egy kiállítás képei) Kopacz Mária festményeiről nem állítható, hogy nézve őket visszanéznek ránk. Nem tanúsítanak érdeklődést, a kornak nem tükrei. Egyetlen képen nézhetünk szembe nyitott szempárral, megkísérelhetjük legalábbis tekinteteink összetalálkoztatását, mindhiába. Valódi találkozás csak akkor jöhet létre, ha kép és néző nem egymást nézi, hanem egy irányba tekintenek. Aki meg akarja látni a világban azt, ami ezt a meditterán arcú leánygyer­meket átszellemíti, annak a szemlélődés pozícióját kell helyesen megválasztania. Azt állítani, hogy gyermek volna még, mikép­pen tettük, félrevezető. A tekintetben tudás van, nyíltság és kemény, majdhogynem férfias szomorúság. Az arc sokkal inkább kortalan, amiképpen a gyermeki bölcsesség mutatkozik annak, aki észreveszi. Aki meg észreveszi: alázatos. A képnek alighanem a festő is emblematikus funkciót szán. Azt állítja ugyanis: a világot a maga egészében megpillan­tani: bölcsesség. A bölcseség azonban nem­ van, mert nem birtokolható, hanem adatik, mert birtokol. A világ megpillantása a benne és a kívüle egybeesése. Amikor önnön teljességükkel kitöltik egymásban a másik hiányát. Amiképpen a mesében az elbeszélés titokzatossága és kereksége az elmondhatóság határán találkozik. Ebben a nézésben az elrejtett dolgokról való tudás és a kinyilatkoztatottak rejtélye egyszerre van jelen. Ezt a kettősséget, mely, mint látni fogjuk, Kopacz Mária képeinek alapvető problematikája, azáltal is érzékelhetni, ahogyan a közmegegyezés szerinti meleg színek a préselt lemez sima felületén hidegen csillognak. Ha korábban Kopacz Mária képeinek kulcsa az álom volt, a belső és a külső történetek egyidejű megjelenítése, az álom­ való viszonyának a felidézése, most - jóllehet az alkotói pozíció sok hasonlóságot mutat a korábbi korszakkal — a festmények leginkább talán a látásról szólnak. A nézés ábrázolása egyszersmind az alkotásra vonatko­zó reflexió is. A kérdés tehát nem az: mit lehet látni a világból? Avagy: mennyit láthatni belőle? Hanem: miképpen kifürkész­Visky András hete az, ami rejtve van. Korábban, a grafikák és­ kék mesevilá­gában Kopacz Mária örömét lelte a történet elmondásában, most azonban az álom és ébrenlét idejét egymástól olyanannyira eltávolítja, hogy egyetlen kép terében már nem is ábrázolható a kettő. A történetek mindazonáltal megmaradnak, csakhogy immár az elmondhatóság határán túl vannak. A festmények álomi idejében már nem változunk valamivé, hogy azután újfent visszatérjünk. Mert hiszen nincs hová visszatérnünk. A lezárt szemhéjak alatt a szemek­ néznek. A befelé tekintő madár­lények, asszony-Papagenók a megnyert belső látás intenzitásá­ban vannak csak, elvannak ott, mondhatnánk, s jól, erről árulkodik a homlok, a karok, a vállak, a belső ragyogás örömét szétsugárzó bőr. Kopacz Mária festményei szinte teljességgel híjával vannak a grafikákon legtöbb esetben megjelenő iróniának, vagy ennek a mélyebb, mert gyermekibb másának, mely a humor. Amit a korábbi alkotói stációk hatására annak vélnénk, ezúttal sokkal inkább valamiféle üde önszemlélet. A festményekben megnyilvánuló alkotói attitűd: a csodálkozás. Amely néhol nem nélkülözi a döbbenet mélyebben meg-megcsillanó reflexeit. (Vajon ez volna a továbbiakban az út?) Egyik képén a horizont­vonalat egy keskeny piros folt metszi, s titokzatos módon ez a folt a kép legmélyebb helye lesz azonnal. Mikéntha a folytonos­ság megszakítása a mélyre tekintés alkonyi ablaka volna. Ebben a "szertelen" mozdulatban, a szárnnyá átváltozott kéz rebbené­­sében a szabadság könnyű kényszerítését érezhetni meg, a belső cenzúra pillanatnyi fölfüggesztését, amely, mivel szabadságban fogant, a kép gyújtópontjává válik, amitől talányosan meglebeg, mintegy elszakad maga magától. Hova emelkedik? Hogyan láthatni azt, aminek a hatására azzá leszünk, amit szemlélünk? Most születnek meg, szemünk láttára, belülről kifelé kelnek életre, talányosan. Olyanok, mint sötét égen a szivárvány.

Next