Marosi Ilona festőművész (Műteremgaléria, Budapest, 1992)
A „Szürenon" tárlaton (1969) debütáló Prukay Péter a mai magyar grafika egyik jelentős, a klasszikus és a modern (rézkarc, szita, fotó) technikákkal egyaránt alkotó egyénisége. Grafikai lapjain, melyeket kritikai felhangjuk miatt nem igazán tolerált az elmúlt rendszer puha diktatúrájának művészetpolitikája, gyakran foglalkozik társadalmi, történelmi, morális és ökológiai kérdésekkel. A hetvenes évek elején készült művei a szocialista bürokráciát állítják pellengérre (Ad acta 1971, Nagy STORNO pecsét, 1975). Igen korán felhívja a figyelmet a környezetvédelmi problémákra (Környezetvédelem, 1974), a mindent centralizálni akaró hatalom túlkapásaira (Bot, 1981), az egypártrendszer diktatórikusságára (Art-párt-art, 1975). Emellett mindig nagy figyelmet szentelt munkáin a történelmi kérdéseknek. (Széchenyi Magyarországa, 1989), tárgyain keresztül bemutatja a századfordulót, a Monarchiát, emléket állít az 1848-as és az 1956-os forradalomnak. Külön ki kell emelnem a fészek tojás és labirintus programját. Nála a fészek egyszerre utal a természetvédelemre, a természetességre szemben a művivel és az otthonra (Elhagyott fészek, 1990), a labirintus pedig az életutat, az életút összetettségét jelképezi (Nagy labirintus tojás, 1996). A szinte az egész pályáján végighúzódó és elsősorban századfordulós, első világháborús tárgyakból építkező objektművészetének karakteres alkotásai a Befőtt (1971) és az Első világháborús fészek emlékmű (1988). A közép-európai művészet mindig is érzékenyen és gyorsan reagált a társadalmi problémákra, gondoljunk csak például Haraszty István mobiljaira vagy a hatalom ellen demostráló koncept artra, Somogyi Győző szociografikáira. Úgy tűnik, hogy ma, a rendszerváltás utáni vadkapitalizmus korában még inkább szükség van, a képzőművészet területén is, a morál, a becsületesség, a tisztesség, a szociális érzékenység fontosságának a hangsúlyozására, mely értékek ellen egy megfoghatatlan, könyörtelen, arctalan és mindenható, az emberre, az igényes művészeti alkotásokra, a szociális biztonságra közömbös hatalom dolgozik, a pénz. Ezért fontos ma is (vagy talán még inkább, mint a múlt érában) a kritikus, a társadalmi, politikai hazugságokra érzékeny, formailag is újat teremtő művészet, így fontos, sőt nélkülözhetetlen korunk visszásságait eredeti és kifinomult képi nyelven mutató Prutkay Péter munkássága. Az országos grafikai biennálékon rendszeresen szereplő művésznek legújabb alkotásait tekinthetjük meg az idén ősszel a Miskolci Galériában. A Rákóczi-ház hat helyiségét tematikusan rendezte be. Van a kiállításnak labirintusok terme, tojásterme, fészkek terme, környezeti ártalmak terme, negyvennyolcas és ötvenhatos, valamint fotók terme. Az anyag igen sokrétű és összetett, holott a grafikusművésznek csak a legfrissebb, az elmúlt két esztendőben készült, katalógusban még nem szereplő munkái kerültek reprodukálásra. Közülük szeretném befejezésképpen néhányra felhívni a figyelmet. A reformkorra és a századfordulóra utaló quodlibetlétre, amit az aradi vértanúknak emléket állító képrészletekből, illetve Vörösmarty Mihályt és Petőfi Sándort ábrázoló olajnyomatokból állított össze, míg az 1956-ra utaló kollázsán 56-ig fizetett párttagkönyv, villamos vonaljegy és röpcédula idézi meg (konkrét tárgy voltával is) a kort. Ugyancsak 1956-os témát dolgoz fel a nyolc mezőben, nyolcszor újból megjelenő, golyó ütötte lyukat megjelenítő munkája (Ismétlődés). Jelenünkről szól a felfeszített páncélszekrényt (Ne lopj!) vagy a huszonnégyszer ismétlődő feltört trezorfiókot ábrázoló Értékmegőrzője, míg a Régészeti lelet 2000 című nyomatán a klasszikus és a fogyasztói értékeket - Szent István ezüst dénárját és Hunyadi Mátyás rangforintját, valamint a Levi Strauss és a Lee Cooper farmerok fémgombjait - állítja egymással szembe. Megint más grafikáján hitet tesz a valós értékek, a költészet (Hommáge á József Attila), a vallás (Felemelkedés, Keresztút) mellett. A rendszerváltás után mintha kicsit elsikkadt volna a szociologikus, társadalmi problémákra nyitott művészet Magyarországon. Tíz esztendővel ezelőtt úgy tűnt (úgy éreztem jómagam is), hogy a képzőművészetnek most már nem szükséges társadalmi problémákon rágódnia, végre foglalkozhat önmagával, a színnel, a vonallal, a tömeggel, az arányokkal, a ritmussal. Az elmúlt egy évtized szomorú tapasztalatai azonban azt mutatják, hogy a harmadik évezred küszöbén ugyancsak szükség van a józanul és objektíven kritikus művészetre. Lóska Lajos művésztörténész