Miklóssy Mária (Kecskeméti Képtár, 1992)
„Szeretni kell a festőnőket, szegényeket, mondta egyszer egy nagy művész, mert ők a világnak a legvédtelenebb Lényei — a saját érzelmeikel szemben, de hozzátehetjük, azért is, mert festőnőnek lenni nehezebb ügy, mint festőnek — írja Miklóssy Mária 1977-es kolozsvári kiállításának katalógusába Szűcs István. Pszichologizáló érdeklődése egyszerre szükségelteti a súlyosabb faktúrát és a hangsúlyozottabban elemzett formanyelvi előadásmódot. Az áthangolást rendkívül alaposan megszervezi: a reflexszerű kifejezéshez szokott kezet előbb a köztes technika, a tempera közegében edzi a fejlesztés, az aláfestés, a még tudatosabban kiművelt színkultúra, a színek önálló kifejezőerejének a technikájához; s ezeknek a felülnézeti falusi házaknak s csendélet-portrékompozíciónak a kubista tárgyiasságában vallja meg azt a bizonyos objektívására való törekvést, hajlamát, amelyről a bevezetőben Szőcs Istvánt idéztük. Hogy Cézanne almái, tálai, építményessége, súlyos hátterei csak kulcsot jelentettek számára a világhoz, s nem öncélt, azt mi sem bizonyítja meggyőzőbben, mint a nyolcvanas évek piktúrája, amelyben a remek plasztikájú, ám átszellemített, szép női fejek, (arcképkompozíció) asszonyhőseinek a megformálásában egyre személyesebben van jelen az a Miklóssy Mária, aki egy képzeletbeli Intim Bárba invitálja társait a női lét és lélek dilemmájában, s a megyés elnehezedett formai köntös mögött, a (nőket mindig, megszépítő) hallgatás, figyelem, merengés kifejezéseiben keresi a jellemrajz alapvető vonásait. Fejformáinak metszése éles, az arcok egyre madonnásabbak, nemének gondjai, gondolatai mind húsosabbá érlelik színeit, sajátos együttérzéssel teremti újjá festészetünkben a nőt, eszményítés nélkül ám korunk eszményeinek megváltására, eszményi hűségre is kész kortársként, a férfisors kiteljesítőjeként. Igen, szeretni kell a festőnőket, ha nem helyettesíteni, nem csupán helyünkbe lépni akarnak, amikor nem takaróznak az egyenrangúság mimikrijével, (részt követelve a már kiharcoltból), hanem a kiszolgáltatottsággal is szembenézve, utat engednek érzelmeiknek, hogy megteremtsék a maguk objektív önarcképi-öntörvényű festői világukat — ami számunkra és rólunk is rejteget titkokat... Banner Zoltán