Nagy Bálint (Budapest Galéria, Budapest, 1992)
Mezei Árpád: Nagy Bálint kiállításához A tér fogalma alatt az építészetben általában az euklidesi háromdimenziós teret értjük. Ez a háromdimenziós tér a kétdimenziós síkból keletkezik. A származtatás első lépése, hogy felveszünk egy pontot a síkon kívül és abból merőlegest bocsátunk a síkra. Azonban a sík a vonalból már ugyanezen eljárással keletkezett. Az eljárás tovább folytatható, felvehetünk a háromdimenziós teren kívüli pontot is, abból is merőlegest bocsáthatunk a háromdimenziós térre és ugyanezzel az eljárással négy, öt... n dimenziós térhez jutunk. Ezek a terek igen homogének, a dimenzió fogalma bennük azonos. A geometriai szemlélet azonban alkalmazható az anyagi valóságra is. Anyagi testeknek van háromdimenziós kiterjedésük, de ezen felül van tömegük, energiájuk is. Ezek mérhető mennyiségnek és így dimenzióknak tekinthetők. Ezek a dimenziók azonban nem a szűkébb értelemben vett téri dimenziókból származnak és így az anyagi test mint ötdimenziós tér nem homogén a fenti értelemben. Tegyük fel a kérdést: mit jelent ez az épület esetében. Ha az épület alapformájának a barlangot tekintjük, világos, hogy a barlang fallal körülhatárolt háromdimenziós térnek tekinthető, amelynek falában egy nyílás van, oly módon, hogy a belső tér elérhető. A barlang ezáltal lakhatóvá válik. A lakhatóság így a barlangépület további, lényeges dimenziója. Ezt tulajdonképpen már az építészet első ismert tankönyve, Vitruvius „De raedificatoria"-ja is megállapítja. Az épületnek Vitruvius szerint három tulajdonsággal kell rendelkeznie: szilárdnak kell lennie, meg kell felelnie a lakhatóság követelményeinek, valamint legyen esztétikus alakja. A szilárdság a barlang esetében ideálisan teljesül. A lakhatóság követelményei az emberiség fejlődésével fokozódnak. Az esztétikusság kérdése az építészet esetében igen összetett. A természeti, kozmikus tér mellett, amelyben az ember korábban lakott, egy új, kifejezetten humán tér keletkezik, és így az ember két különböző térben él. Ha feltesszük a kérdést, hogyan viszonyul a humán építészeti tér a kozmikus természeti térhez, megállapíthatjuk, hogy a természetihez képest egyrészt egyszerűbb, kevesebb változékonyságot mutat. Mélyebben fekvő barlangban ez a változás csökkentő hatás igen nagy, az ilyen barlang hőmérséklete az évi átlagos hőmérsékletnek felel meg. A zajszint és a megvilágítás szintje is csökken. Ezen felül a barlang véd az eső, a vihar, a villámlás, az erős napfény ellen is. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a barlang az évszakok évi változásainak porblémáját oldja meg. Másrészt az épületnek emberi-társadalmi vonatkozásban is jelentős szerepe van, például a védhetőség, az egyetlen nyílással rendelkező barlang jól védhető, így érthető, hogy a neandervölgyi ember, majd utána a homo sapiens is, barlanglakó volt, később pedig az ember művi épületekben lakik. II. Az épület tehát a természeti tér, a természeti világ mellett egy másik, teljességgel humán tér, humán világ megteremtését szolgálja. A humán első, alapvető tulajdonságai az elkülönültség, a viszonylagos zártság, a bizonyos mértékű védettség a természeti térben elkerülhetetlenül fellépő veszélyekkel szemben. A fejlődés iránya az, hogy ez a humán tér egyre otthonosabb, lakhatóbb legyen. Ehhez szükséges, hogy az épület egyre újabb dimenziókkal gazdagodjék. A tűz feltalálása például igen nagy jelentőségű a lakhatóság szempontjából. A fűtés, s ezzel kapcsolatban a barlang szárítása az épületben alapvető fontosságú javulást jelent. Az ember előtt a barlangi medve barlanglakó volt, de kihalt. A csontmaradványok vizsgálata szerint a nedves barlangban elcsúfosodott és így életképtelenné vált. A tűz felfedezése ezt a problémát az ember számára megoldotta. Innen kiindulva azt állíthatjuk, hogy a statikus, az akusztikus, a világítási szakember ugyanúgy az épület építésével foglalkozik, mint az építész, aki az épület pusztán geometriai fogalma szerint annak téri alakját szabja meg. Ez a szőkébb épületfogalom valóban az épület magját fejezi ki, az épületnek a tűz feltalálása előtti LŐSZÓ