Pierre Székely (Bibliothéque Nationale Széchenyi, Budapest, 1992)
, végül 1989-ben, Eugene Mazel, Eurázsia Kertésze, Délfranciaországban, az Anduze-i bambusztenyészet meglepő légkörében, a szenvedélyes múlt századbéli műkedvelő kertalapító tiszteletére. Időközben az Unesco meghívására Székely Péter emlékbeszédet mond az 1986-ban elhunyt Henry Moore méltatására. A legnagyobb élő szobrásznak nevezi. Elkezdi tanulmányozni személyes múzeuma lehetőségét Magyarországon, míg György István magyar filmrendező másfélórás színes filmet forgat a Párizsban élő magyar művészekről, ebben mintegy húsz percet szentel Székely oeuvre-jére. Francia állami kulturális kiküldetést kap előadó körútra, Santo Domingo-ba. Ezt — mint ahogy már Japánban is tette — egy monumentális szobor, Szent Domonkos feje a Naphoz hasonul, faragásával gazdagította. Már jó ideje megfigyelte, hogy ha idegen országban dolgozik, sokkal alaposabban ismerheti azt meg, mint egy turista vagy akár egy diplomata. Továbbá örömét leli egy maradandó mű megmunkálásában, kiváltságos anyagba, a tömör ónixba. Gabriel fia születése (1987. május 12-én) mintegy gongütés jelzi a ,,tájház" munkálatainak befejezését. Amint berendezkedésük lehetővé teszi, Székely Péter és Dominique Lassalle elhatározzák, hogy szombat délutánonként fogadják barátaikat a kiállított szobrok körében. Számos újszülött szobor kerül újonnan érkezett műgyűjtők tulajdonába. Utóbbiak közé kell számítani a kézműveseket és vállalkozókat, akik a hosszantartó munkálatok folyamán megszerették Székely szobrait. Új, felkészületlen műkedvelők valóságos vallomását látja a szobrász szobrai értékelésében. Új műtermében dolgozva rátalál új munkamódszerének igazolására, így határozza meg: „bizalmas munkatársaim a kő és a szerszám." Egyben megfigyeli módszere magányos jellegét: nem vehet részt senki más ebben a hármas együttesben. 1988-ban Székely Péter ismét útnak indul, hogy tíz hetet töltsön el Japánban. Ezúttal nincs állami küldetése, előző utazása eredményezett maradandó japán kapcsolatokat, továbbá újabb meghívásokat, így például Aji városába, ahol Franciaországot képviseli a Nemzetközi Gránitfesztiválon. Két nagy szobrot alkot: a Szent Szobát és a Kő Lelkét. Továbbá, H. Iwamoto japán festő és műgyűjtő kérésére a Lehetetlen Madár témájára, három méteres ezüstgránit szobrot valósít meg Sapporo városának. Japán e nagy északi városában egy kis teret neveznek el a szobrászról. De mindenek előtt egyik műgyűjtője, Shozaburo Yabashi meghívásának tesz eleget, aki a világ kétségtelenül legnagyobb kőformáló üzemének tulajdonosa. Következésképpen szobrok sorát hozza létre nála, köztük egy bronz vándordíját: Hoo kikel a habokból, egy Sapporo-i kulturális egyesület kívánságára. Az első példányt Ronald Reagan kapta, amikor elhagyta az Amerikai Egyesült Államok elnöki székét. Munkái közepette baleset érte, elektromos gépének gyémántkorongja mélyen felhasította bal kezét. A sebészprofesszor mikroszkóp alatt végrehajtott operációja szerencsére szükségtelenné tett minden további amputációt és néhány hónap elmúltával csupán azt jelenti ki megelégedetten, hogy jobb keze, amellyel egy idő óta dolgozott, ügyesebbé és érzékenyebbé lett... Mialatt Japánban dolgozik, Székely volt tanítványai felkeresik őt, hogy akár hosszadalmas utazás árán is, de viszontlássák és esetlen segédkezzenek munkájában, amely nagy érdeklődést kelt a fiatal művészek körében: sok fiatal japán művészt vonz a kőfaragás, de úgyszólván ismeretlen marad számukra az alkotás. „Manapság egy japán szoborkiállítás gyakran nem más, mint már ismert formanyelvek ismételgetése." Érthető, hogy a Sapporoban, a Kanazawa-i egyetemen és a Tokyo-i Francia—Japán Házban tartott előadásait igen élénk érdeklődés kísérte. Ami Péter személyes érdeklődését illeti, alkalmat talál arra, hogy elmélyítse a buddhista hagyomány tanulmányozását, túl azon, amit első utazása tett lehetővé. Megerősödik az öreg Sekiryu Mesterrel létrejött kapcsolata, ki saját nevét, a Kősárkány nevet adományozta neki, hogy ezzel szignálja szobrait Japánban. Visszatérve Párizsba, a szobrász újabb „belső tér szobor" sorozat megvalósításába kezd, tekintettel Marie-Thérese Matthieu kezdeményezésére, az Odéon Galériában készülő kiállítására. E kiállítás címe „Élő Kövek" lesz, „Haititől Hokkaido-ig" alcímmel, amely világosan jelzi a szobrászra ezentúl jellemző és a magától értetődő univerzalitást. Ezzel az univerzalitással találkozunk újra 1990 októberében, a párizsi Magyar Intézetben nyíló audiovizuális kiállításon. Mintegy száz monumentális szobor képe került itt bemutatásra. Három világrészen, nyolc fővárosban állanak. Roland Dumas francia külügyminiszter nyitja meg a kiállítást, több nagykövet jelenlétében. Röviddel ezután a miniszter kitünteti a szobrászt a Nemzeti Érdemrenddel, lovagi fokon, a Franciaország határain túl alkotott monumentális művei és művészi érdemei elismeréseként. Pierre Suchard, az Artension folyóirat igazgatója hosszú beszélgetést közöl Székely Péterrel. Pierre Suchard őbenne látja — Henry Moore halála után — egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobbak között is a legnagyobb kortárs szobrászt. 1991 elején, hét évvel a budapesti Gondolat kiadó felkérése után, Péter leszállítja könyvét, „filozófiája életrajzát", a Tiltott istenek-et. A szellem és az anyag alapvető egységének meggyőződését szűri le munkássága gyakorlatából, ezt nyilvánítja ki egyaránt a szobor és a szobrász. 1991 három kiállítást ígér, Párizsban, Marcoussisban és Mantes-la-Jolie környékén, továbbá Pécsett, Magyarországon, Székely Péter szabadtéri múzeumának megnyitását. Időközben ismét japán meghívásnak kell eleget tennie, hogy ott két újabb monumentális szobrot alkosson. Épp oly élvezettel utazik oda, mint Bretagneba. Földünk hatalmas terének két végére, nyugatra és keletre, az ő kultúrájának kontinensén, Eurázsiában, Párizs, 1991 február havában