Andreas Oldörp kiállítása (Liget Galéria, Budapest, 1993)

1. Mint tudjuk, az epigon műveket is vagy pénzért, vagy éhkoppért, vagy hóbortból (pl. a ráérő idő tartalmas kitöltésére, időm múlatása, tehetségem el­­fecsérlése az időben stb.) szokás csinálni. Ez egyúttal az Ajánlások (ld. 1.számi) 5. pontjá­nak a megértéséhez is mankó. 2. Szoktak aztán epigont csinálni szeretetből kifolyó­lag. Vagyis szeretett szerzőt, művet tódítanak, foly­tatnak Nem mulaszthatom el e pont végén, hogy utaljak az anyanyelvem nyelvszokásainak epigonságára: az önzés, mint az emberi méltóbbság kifejezése, tukmálása a nyelvszokás által. Tudjuk, hogy a katolikusok tegezik az Istent. A franciák a századelőn még magázták Istent. Hogy a hugenották is-e, azt nem tudom. Az ,, ön” szót Széchenyi találta ki, és a kor társadalma tukmálta. Na mindegy is lenne. Hanem itt maradt a barokkból az a mondat is, hogy „ szeretem a sört”, stb. Ha jól rémlik, az angol nem azt mondja, hogy I love the Coke. Mármint nem a hétköznapi nyelvben. Az, hogy szeretnék elmenni vidékre, nos, ez a mondat egyedül a barokk-magyarban van a szeretet szóval kifejezve, az átlagosan ismert nyelvek közül. 3. Na már most, amikor azt mondjuk, hogy a szoc­­reált és az avantgárdot azért csinálták, mert a meg­rendelők szerették a szocreált, a Somogyi-reált, a Varga-reált,,,, akkor megtévesztő a magyar nyelv. A biblia szerint a szeretet sok bűnt eltakar. (Ja­kab levél). A megy­er nyelvben pedig a szeretet szó talán még több bűnt eltakar. „ szeretem a szocreált” mondatban a szeretet szó el­takarja azt, hogy a szeretet ürügyén kiirtok minden mást, amit nem szeretek. Ennyit a későbarokk nyel­vemlékeinkről, nem indokolatlanul elrejt. 4. Szerencsés korba születtem. Egyszerre akár két­százféle divatos, vagy divatellenes ügyhöz csatlakoz­hatok. Egy évszázada sivárabb volt az eshetőség. És itt teszi az epigon a cszmába dugott kezét az asz­talra. A kb. 200 divat egyikéből szeretetből vagy ki­­fizetődőségből kivehetek egy művet, vagy szerzőt, és beledolgozhatom bármelyik divatba. Pl. Vasarely­­horrorba, vagy giccsbe, satöbb. Vagy daista imp­resszionizmus. Itt ülök, és kecsegtetlek titeket lenyúlhatóakkal, ti meg engem, és közben, vagy előtte vagy utána (is) szereljük a csokit. Ha gazdag lenn­ék és mecénás, bizony mondom néktek, hogy rögvest eltalálnátok a gyöngémet. Egyből tudnátok, hogy mely ötletekre bukok, így meg csak ízlelgetjük egymás vonzalmait. Fitymáljuk, na. Nem sok nyelv lehet, amelyen büntetlenül le lehet írni, hogy arcizmaiddal úgy hú­zogatod az arcodat, mint valami fitymát. Fitymálsz engemet, na. De ugyanezt le lehet írni büntetlenül egy miniszterelnökről is, ha a parlamenti büfében fitymálkodik a választékon. Szóval, most már nyugodtan leírhatom, hogy eddig nekem csak a magam javaslatai teccettek, meg a Nagy Attiláé. Ja, és a Robié.

Next