Kárpáti Tamás festőművész kiállítása (1993)

Állandóság és változás Szerencsés­ szerencsétlen vagy éppen szerencsétlen és mégis szeren­csés generáció tagja Kárpáti Tamás. A művészet számára kevés való­di lehetőséget kínált az a korszak, amelyben pályáját elkezdte, sze­rencsétlen volt generációja elsősorban ezért, és szerencsétlen volt azért is, mert a „kijátszások” kora volt az a másfél évtized, amely 1974 (ekkor végezte el Kárpáti a Képzőművészeti Főiskolát) és a rendszer bukása között eltelt. Miután már tiltani - úgy, ahogy még a hatvanas években is tiltott a hatalom - immár nem lehetett, a külön­böző értékek egymás elleni kijátszása, az ügyesen oszd meg és észre­vétlenül uralkodj elve alapján kezelte a hatalom a művészetet. Ilyen körülmények között természetszerűen nem a valódi érték, ha­nem az éppen aktuális szempontok szerint kiválasztott értékek sze­rint került a figyelem középpontjába, vagy éppen került ki onnan egy-egy pályaszakasz, kiállítási anyaggá összeállt műcsoport. Sze­rencsés mégis Kárpáti generációja, mert napjainkra nem csupán a ha­talom és művészet viszonya változott meg alapvetően Magyarorszá­gon, hanem, mondhatni, a művészet önmagához való viszonya is. Nem csupán a neo-avantgárd hullámai futottak végig az egyetemes művészet e távoli partvidékén is, de immár a posztmodern is lassan megélt tapasztalattá szelídült, s a sok-sok izgalmas, fél- majd eltűnő jelenség után jobban tudjuk talán becsülni azokat a törekvéseket is, amelyek közé Kárpáti Tamás munkássága is tartozik. E művészek természetesen mindvégig ugyanúgy működtek, ugyanolyan intenzív művészi kutatásokat végeztek, mint az úgynevezett főáramlatokhoz tartozó, látványos változásokon áteső életművek létrehozói, csak ép­pen egyfajta belső mozgás jellemezte őket, amely többé-kevésbé füg­getlen volt a kortárs művészet arculatváltozásaitól. Többé-kevésbé természetesen, hiszen a változások mindig elhatáro­lódásokkal járnak együtt, és a távolságtartás nem örökre szól. Az 1970-es évek első felében nem egyszerűen a művészet tradicionális értékei - Watteau festészete, a rokokó költészete, a lazúrtechnika - iránt érdeklődött Kárpáti Tamás, de egyben el is határolódott a kor­szakban oly divatos foltfestéstől, rikító színektől, a vastagon, festő­késsel felvitt festékrétegektől. Ugyanígy, 1980 körül nem egyszerűen színeket, motívumokat váltott, miközben a zöldes-sárgás árnyalato­kat barnás tónusokkal, a táj és a figura kettősét térből-időből kiemelt, redukált formákból felépített alakokkal cserélte fel, hanem hangja, mondanivalója vált drámaibbá, ahogyan hirtelen valahogy a világ is komorabbá vált. Miközben önmaga útját kereste a főiskola utáni első években, termé­szetesen választhatott volna mást is, mondjuk a foltfestéssel szemben a fotorealizmust, csak hát az nem az ő választása lett volna, hanem az alkalmazkodni, lépést tartani akarásé, mert ő maga kezdettől fogva másban látta a művészet lényegét. Nem avantgárd és nem realizmus, nem dekoráció és nem szavakkal leírható drámai történés, nem a korszerűség igénye és nem megka­paszkodás valamely jól körülhatárolható történelmi stílusban. Nega­tív módon könnyebb talán körülírni Kárpáti művészetét, mint pozitív állításokkal, hiszen maga is így fogalmazott egy alkalommal: Majd­nem minden elmondható a képekről - az enyéimről is -, mégis, a lé­nyeg az, amit nem lehet szavakkal megfogalmazni. Ezt a mondatot akár fölmentésként is értelmezhetnénk. Fölmentés­nek azok számára, akik - lévén kritikusok, művészeti írók, vagy egy­szerűen csak mondandójukat megfogalmazni kívánó műélvezők - termékeny vagy kevésbé termékeny félreértéseiket nyilvánítják ki Kárpáti Tamás művei láttán. Egy ügyes festő stiláris bravúrjai ? - kér­dezte művein meditálva egyik kritikusa, ugyanő írta le a következő mondatot is: „Féllábas, biblikus figurái a sérült embert, a ma egydi­menziós emberét jelenítik meg.” Egy másik ítész szerint a festő „szá­nakozva” szereti az emberiséget. A harmadik úgy vélte egykor, hogy Kárpáti Példázatait nagyon nehéz lesz a kulturális nemzeti vagyon részeként megtartani, mert félő, hogy hiteles nagy művészetével ha­marosan a műkereskedelem sztárja lesz. E gondolatmenet szerint ké­peinek szépsége a festészettől való búcsú fájdalmából, a funkciótla­­nodás kísértetét kijátszó iróniából, és a mégis érdemes etikai felbuz­dulásból származik. Stiláris bravúr vagy búcsú a festészettől? Egydimenziós ember vagy muszáj­ Herkules? Szánakozó szeretet vagy kijátszott funkciótlano­­dás? Vagy éppen­­ inkább - Pilinszky János sorai segítenek közeljut­ni Kárpáti Tamás művészetének lényegéhez?: „Mit tudom én. //Amerre a katonák. / Ahogyan a tenger// Amerre a katonák a vere­ségben./ Ahogyan a tenger az összetört szentségtartóban.” (Merre, hogyan?) Ha úgy tetszik, a mozdulatlanság, a téren, időn kívüliség művészete Kárpáti Tamásé, legalábbis annyiban, amennyiben min­den művében örök kérdéseket feszeget, a lét drámáját fogalmazza új­já, az élet és a halál, az erőszak és a szeretet, a kiszolgáltatottság és az önfeláldozás viszonyát boncolgatja. Példázatokat mond el, ahogyan valóságosan is így nevezte harminc műből álló festménysorozatát a nyolcvanas évek elején, a Biblia sorainak értelmét világítja meg - il­luminál, ahogy a középkori kódexek díszítői tették-, a szentek legen­dáit álmodja tovább. Amilyen állhatatosan keresi, mi is az, amiről csak az ő képei képesek beszélni, éppen olyan következetesen építi műveit, rak egymás fölé lazúrtechnikával öt-hat, gyakran ennél is több réteget. Mielőtt festés­hez, pontosabban a vászon, a fatábla alapozásához kezd, igen sok rajzvázlatot készít, és csak a véglegesnek tűnő változat után nyúl ecsethez. „Egy vonal, ha jól meg van húzva, vagy még egy pont is, szólhat az ember egész napjáról, sőt az egész világról is”- mondja raj­zairól, és ez a kijelentés még nyilvánvalóbban, még inkább igaz a szí­neket, az egymásból áttetsző színekből formálódó együttest illetően. A lazúrtechnikának, a különböző színekkel való aláfestésének kö­szönhetően az árnyalatok végtelen gazdagsága jellemzi Kárpáti fes­tészetét, és az árnyalatok eme változásában fejeződik ki tulajdonkép­pen érzelmeinek módosulása, a képeinek hősei által is megélt dráma természetrajza. A mozdulatlanság festészete, mint az árnyalatok folytonos változásá­nak színtere... A képek, műcsoportok egymást követő sorát szemlél­ve, természetesen Kárpáti festészetének változásai sem kerülhetik el figyelmüket. Valójában négy nagyobb korszakra oszthatjuk a lassan két évtizedes művészi pályát. A kezdeti néhány év volt a rokokói korszak, amelyet kezdetben a tájélmény, majd a figura és a táj kap­csolatában megfogalmazódó lírai hangulatok határoztak meg. Watte­au festményei, Csokonai lírája, Proust, Krúdy, Gulácsy művei hatot­tak ekkoriban Kárpátira, a líraiság, dekorativitás, zeneiség, csöndes fanyarság, irónia jellemezte ekkori, zöldes, világító sárga árnyalatok­ból épített felületeit. Az 1977-es Csokonai, Török temető, az 1976-os Kis búza jellemzik e korszak lassan átalakuló festészetét, amelyben egyre inkább az emberi alak veszi át a főszerepet (Csokonai tájban, Költő és katonák, Üdvözítők, 1979, Szenvedély, 1978). A hetvenes évek végén festett A falnál című képen a felület kisebbik felén bukkannak fel már csak a tájmotívumok, a fal felé forduló, fülét befogó, előrehajló fi­gura immár magára marad emlékeivel, fájdalmaival. Innen már csak egy lépés a Példázatok I-XXX. mélybarnáiig, aranyló sárgájáig. Mintha Krisztus szenvedéstörténetének egyes mozzanatai jelennének meg e táblákon - a fohász, az elfogatás, a kínzatás jelene­tei -, anélkül, hogy bármelyik képnél is pontosan idézhetnénk az Evangélium valamely passzusát. A következő korszakban, az 1982- 83 utáni években újra líraibbá válik Kárpáti képeinek hangulata, a drámai feszültség csökken, az első korszak játékos, idillikus elemei nem térnek azonban vissza. A korábbi, határozott motívumok nélküli háttér elemei újra konkrétabb formát kapnak, hol gótikus épületele­mek (Szomjasok oltára, 1985, Képmutogatók oltára, 1986), hol a ko­ra­ reneszánsz festészet tájrészleteit idéző motívumok (Alázat kövek előtt, 1987, Vízöntő, 1986, Szelídek, 1986) bukkannak fel. „Mindig szerettem a mellékes, sötét zugokat, épületek elhagyott részeit, mint­ha nemcsak kő és holt anyag volna ott, hanem valami lelki is... Egyál­talán, a tárgyaknak van valami misztikájuk, valami körüllengi őket, megszólal bennük, de csak akkor beszélnek, ha egyedül van velük az ember, és érzékenyen reagál szavukra”- vallja a művész a tárgyakban rejlő sugallatokról. A legutóbbi években azonban a tárgy, az azono­sítható motívumból komponált táj háttér újra egyre inkább eltűnik, s a figura, még gyakrabban az emberi fej egyes részletei jelennek meg csak a lazúros részletekkel formált, árnyalatokban, színekben gazdag háttér előtt. Tovább egyszerűsödnek még a Példázatok szikár alakjai is, egyetlen lábbá, a törzs részletévé, egyetlen szemmel ábrázolt fejjé redukálódik a figura, a háttér gomolygó formái egy-egy felhőmotí­vumként értelmezhetőek. A nyolcvanas évek közepének domináns zöldes árnyalatait az évtized vége felé, a kilencvenes évek elején bar­nás-vöröses felületek követik (Salome, 1992, Szent Flórián, 1991), majd a szürkék, szürkés-zöldes árnyalatok kerülnek túlsúlyba, (Tö­vis, 1992, Szent Lőrinc mennybemenetele, 1992), ahogyan ezt a má­ig tartó változást az Esztergomi Keresztény Múzeumban rendezett tárlaton is megfigyelhettük. Mintha termékenyebb is lenne Kárpáti Tamás 1990 óta - Budapest belvárosából, a Veres Pálné utcából ek­kor költözött ki Szentendrére -, s mintha növekedne képeinek mérete is. „Mostanában a nagyobb, négyzetes alakú felületek izgatnak - mondja -, s az a lehetőség, hogy hogyan jelenhetnének meg újra tár­gyak, állatok az emberi figura mellett.” Állandóság a művészi szándék lényegi kérdéseit illetően, gazdagság, változatosság az alapelvek érvényesítésében - Kárpáti Tamás két év­tizedes pályája a finom, festői logika törvényei szerint bekövetkezett elmozdulásoknak köszönhetően hű lenyomata egy érzékeny lélek, a világ lényegi kérdései felé forduló szellem rezdüléseinek. „Úgy gondolom - nyilatkozta egyszer -, az a jó, ha a művész általános igazságokat próbál megfogalmazni. Képeim nem a napi problémák­ról szólnak, nem azokat kívánom ábrázolni, mégis az embert körül­vevő dolgokból szűrődnek le.” Azt hiszem, nyugodtan gondolhatjuk azt, hogy jól gondolja, amit gondol. P. Szabó Ernő

Next