Kárpáti Tamás festőművész kiállítása (1993)
Állandóság és változás Szerencsés szerencsétlen vagy éppen szerencsétlen és mégis szerencsés generáció tagja Kárpáti Tamás. A művészet számára kevés valódi lehetőséget kínált az a korszak, amelyben pályáját elkezdte, szerencsétlen volt generációja elsősorban ezért, és szerencsétlen volt azért is, mert a „kijátszások” kora volt az a másfél évtized, amely 1974 (ekkor végezte el Kárpáti a Képzőművészeti Főiskolát) és a rendszer bukása között eltelt. Miután már tiltani - úgy, ahogy még a hatvanas években is tiltott a hatalom - immár nem lehetett, a különböző értékek egymás elleni kijátszása, az ügyesen oszd meg és észrevétlenül uralkodj elve alapján kezelte a hatalom a művészetet. Ilyen körülmények között természetszerűen nem a valódi érték, hanem az éppen aktuális szempontok szerint kiválasztott értékek szerint került a figyelem középpontjába, vagy éppen került ki onnan egy-egy pályaszakasz, kiállítási anyaggá összeállt műcsoport. Szerencsés mégis Kárpáti generációja, mert napjainkra nem csupán a hatalom és művészet viszonya változott meg alapvetően Magyarországon, hanem, mondhatni, a művészet önmagához való viszonya is. Nem csupán a neo-avantgárd hullámai futottak végig az egyetemes művészet e távoli partvidékén is, de immár a posztmodern is lassan megélt tapasztalattá szelídült, s a sok-sok izgalmas, fél- majd eltűnő jelenség után jobban tudjuk talán becsülni azokat a törekvéseket is, amelyek közé Kárpáti Tamás munkássága is tartozik. E művészek természetesen mindvégig ugyanúgy működtek, ugyanolyan intenzív művészi kutatásokat végeztek, mint az úgynevezett főáramlatokhoz tartozó, látványos változásokon áteső életművek létrehozói, csak éppen egyfajta belső mozgás jellemezte őket, amely többé-kevésbé független volt a kortárs művészet arculatváltozásaitól. Többé-kevésbé természetesen, hiszen a változások mindig elhatárolódásokkal járnak együtt, és a távolságtartás nem örökre szól. Az 1970-es évek első felében nem egyszerűen a művészet tradicionális értékei - Watteau festészete, a rokokó költészete, a lazúrtechnika - iránt érdeklődött Kárpáti Tamás, de egyben el is határolódott a korszakban oly divatos foltfestéstől, rikító színektől, a vastagon, festőkéssel felvitt festékrétegektől. Ugyanígy, 1980 körül nem egyszerűen színeket, motívumokat váltott, miközben a zöldes-sárgás árnyalatokat barnás tónusokkal, a táj és a figura kettősét térből-időből kiemelt, redukált formákból felépített alakokkal cserélte fel, hanem hangja, mondanivalója vált drámaibbá, ahogyan hirtelen valahogy a világ is komorabbá vált. Miközben önmaga útját kereste a főiskola utáni első években, természetesen választhatott volna mást is, mondjuk a foltfestéssel szemben a fotorealizmust, csak hát az nem az ő választása lett volna, hanem az alkalmazkodni, lépést tartani akarásé, mert ő maga kezdettől fogva másban látta a művészet lényegét. Nem avantgárd és nem realizmus, nem dekoráció és nem szavakkal leírható drámai történés, nem a korszerűség igénye és nem megkapaszkodás valamely jól körülhatárolható történelmi stílusban. Negatív módon könnyebb talán körülírni Kárpáti művészetét, mint pozitív állításokkal, hiszen maga is így fogalmazott egy alkalommal: Majdnem minden elmondható a képekről - az enyéimről is -, mégis, a lényeg az, amit nem lehet szavakkal megfogalmazni. Ezt a mondatot akár fölmentésként is értelmezhetnénk. Fölmentésnek azok számára, akik - lévén kritikusok, művészeti írók, vagy egyszerűen csak mondandójukat megfogalmazni kívánó műélvezők - termékeny vagy kevésbé termékeny félreértéseiket nyilvánítják ki Kárpáti Tamás művei láttán. Egy ügyes festő stiláris bravúrjai ? - kérdezte művein meditálva egyik kritikusa, ugyanő írta le a következő mondatot is: „Féllábas, biblikus figurái a sérült embert, a ma egydimenziós emberét jelenítik meg.” Egy másik ítész szerint a festő „szánakozva” szereti az emberiséget. A harmadik úgy vélte egykor, hogy Kárpáti Példázatait nagyon nehéz lesz a kulturális nemzeti vagyon részeként megtartani, mert félő, hogy hiteles nagy művészetével hamarosan a műkereskedelem sztárja lesz. E gondolatmenet szerint képeinek szépsége a festészettől való búcsú fájdalmából, a funkciótlanodás kísértetét kijátszó iróniából, és a mégis érdemes etikai felbuzdulásból származik. Stiláris bravúr vagy búcsú a festészettől? Egydimenziós ember vagy muszáj Herkules? Szánakozó szeretet vagy kijátszott funkciótlanodás? Vagy éppen inkább - Pilinszky János sorai segítenek közeljutni Kárpáti Tamás művészetének lényegéhez?: „Mit tudom én. //Amerre a katonák. / Ahogyan a tenger// Amerre a katonák a vereségben./ Ahogyan a tenger az összetört szentségtartóban.” (Merre, hogyan?) Ha úgy tetszik, a mozdulatlanság, a téren, időn kívüliség művészete Kárpáti Tamásé, legalábbis annyiban, amennyiben minden művében örök kérdéseket feszeget, a lét drámáját fogalmazza újjá, az élet és a halál, az erőszak és a szeretet, a kiszolgáltatottság és az önfeláldozás viszonyát boncolgatja. Példázatokat mond el, ahogyan valóságosan is így nevezte harminc műből álló festménysorozatát a nyolcvanas évek elején, a Biblia sorainak értelmét világítja meg - illuminál, ahogy a középkori kódexek díszítői tették-, a szentek legendáit álmodja tovább. Amilyen állhatatosan keresi, mi is az, amiről csak az ő képei képesek beszélni, éppen olyan következetesen építi műveit, rak egymás fölé lazúrtechnikával öt-hat, gyakran ennél is több réteget. Mielőtt festéshez, pontosabban a vászon, a fatábla alapozásához kezd, igen sok rajzvázlatot készít, és csak a véglegesnek tűnő változat után nyúl ecsethez. „Egy vonal, ha jól meg van húzva, vagy még egy pont is, szólhat az ember egész napjáról, sőt az egész világról is”- mondja rajzairól, és ez a kijelentés még nyilvánvalóbban, még inkább igaz a színeket, az egymásból áttetsző színekből formálódó együttest illetően. A lazúrtechnikának, a különböző színekkel való aláfestésének köszönhetően az árnyalatok végtelen gazdagsága jellemzi Kárpáti festészetét, és az árnyalatok eme változásában fejeződik ki tulajdonképpen érzelmeinek módosulása, a képeinek hősei által is megélt dráma természetrajza. A mozdulatlanság festészete, mint az árnyalatok folytonos változásának színtere... A képek, műcsoportok egymást követő sorát szemlélve, természetesen Kárpáti festészetének változásai sem kerülhetik el figyelmüket. Valójában négy nagyobb korszakra oszthatjuk a lassan két évtizedes művészi pályát. A kezdeti néhány év volt a rokokói korszak, amelyet kezdetben a tájélmény, majd a figura és a táj kapcsolatában megfogalmazódó lírai hangulatok határoztak meg. Watteau festményei, Csokonai lírája, Proust, Krúdy, Gulácsy művei hatottak ekkoriban Kárpátira, a líraiság, dekorativitás, zeneiség, csöndes fanyarság, irónia jellemezte ekkori, zöldes, világító sárga árnyalatokból épített felületeit. Az 1977-es Csokonai, Török temető, az 1976-os Kis búza jellemzik e korszak lassan átalakuló festészetét, amelyben egyre inkább az emberi alak veszi át a főszerepet (Csokonai tájban, Költő és katonák, Üdvözítők, 1979, Szenvedély, 1978). A hetvenes évek végén festett A falnál című képen a felület kisebbik felén bukkannak fel már csak a tájmotívumok, a fal felé forduló, fülét befogó, előrehajló figura immár magára marad emlékeivel, fájdalmaival. Innen már csak egy lépés a Példázatok I-XXX. mélybarnáiig, aranyló sárgájáig. Mintha Krisztus szenvedéstörténetének egyes mozzanatai jelennének meg e táblákon - a fohász, az elfogatás, a kínzatás jelenetei -, anélkül, hogy bármelyik képnél is pontosan idézhetnénk az Evangélium valamely passzusát. A következő korszakban, az 1982- 83 utáni években újra líraibbá válik Kárpáti képeinek hangulata, a drámai feszültség csökken, az első korszak játékos, idillikus elemei nem térnek azonban vissza. A korábbi, határozott motívumok nélküli háttér elemei újra konkrétabb formát kapnak, hol gótikus épületelemek (Szomjasok oltára, 1985, Képmutogatók oltára, 1986), hol a kora reneszánsz festészet tájrészleteit idéző motívumok (Alázat kövek előtt, 1987, Vízöntő, 1986, Szelídek, 1986) bukkannak fel. „Mindig szerettem a mellékes, sötét zugokat, épületek elhagyott részeit, mintha nemcsak kő és holt anyag volna ott, hanem valami lelki is... Egyáltalán, a tárgyaknak van valami misztikájuk, valami körüllengi őket, megszólal bennük, de csak akkor beszélnek, ha egyedül van velük az ember, és érzékenyen reagál szavukra”- vallja a művész a tárgyakban rejlő sugallatokról. A legutóbbi években azonban a tárgy, az azonosítható motívumból komponált táj háttér újra egyre inkább eltűnik, s a figura, még gyakrabban az emberi fej egyes részletei jelennek meg csak a lazúros részletekkel formált, árnyalatokban, színekben gazdag háttér előtt. Tovább egyszerűsödnek még a Példázatok szikár alakjai is, egyetlen lábbá, a törzs részletévé, egyetlen szemmel ábrázolt fejjé redukálódik a figura, a háttér gomolygó formái egy-egy felhőmotívumként értelmezhetőek. A nyolcvanas évek közepének domináns zöldes árnyalatait az évtized vége felé, a kilencvenes évek elején barnás-vöröses felületek követik (Salome, 1992, Szent Flórián, 1991), majd a szürkék, szürkés-zöldes árnyalatok kerülnek túlsúlyba, (Tövis, 1992, Szent Lőrinc mennybemenetele, 1992), ahogyan ezt a máig tartó változást az Esztergomi Keresztény Múzeumban rendezett tárlaton is megfigyelhettük. Mintha termékenyebb is lenne Kárpáti Tamás 1990 óta - Budapest belvárosából, a Veres Pálné utcából ekkor költözött ki Szentendrére -, s mintha növekedne képeinek mérete is. „Mostanában a nagyobb, négyzetes alakú felületek izgatnak - mondja -, s az a lehetőség, hogy hogyan jelenhetnének meg újra tárgyak, állatok az emberi figura mellett.” Állandóság a művészi szándék lényegi kérdéseit illetően, gazdagság, változatosság az alapelvek érvényesítésében - Kárpáti Tamás két évtizedes pályája a finom, festői logika törvényei szerint bekövetkezett elmozdulásoknak köszönhetően hű lenyomata egy érzékeny lélek, a világ lényegi kérdései felé forduló szellem rezdüléseinek. „Úgy gondolom - nyilatkozta egyszer -, az a jó, ha a művész általános igazságokat próbál megfogalmazni. Képeim nem a napi problémákról szólnak, nem azokat kívánom ábrázolni, mégis az embert körülvevő dolgokból szűrődnek le.” Azt hiszem, nyugodtan gondolhatjuk azt, hogy jól gondolja, amit gondol. P. Szabó Ernő