Osváth Miklós festőművész (Sopron, Bemutatóterem, 1993)

OSVÁTH MILKÓS ismét kiállításra invitál bennünket. Egy tárlat megnyitója mindig a várakozás feszült­ségével bizsergeti meg a képzőművészet szerelmeseit. A látvány, az érzés, a mondani­való együttesének harmóniájára szomjazó látogatót, a felfedezés élményének remé­nye csalogatja. A csodák birodalmába szeretne eljutni a szemlélő. Abba a birodalom­ba, melynek a kulcsát oly kevesen birtokolhatják, csak az igazi „nagyok .Ők adhatják meg nekünk azt a lehetőséget, hogy néhány percre letegyük hétköznapi keserveinket és meglelhessük e láthatatlan függöny mögötti világot. Ez a csoda, többnyire olyan lélegzetelállítóan egyszerű, hogy a felismerés döbbenete az ami rabul ejt minket, vonz és bűvkörében tart . Ez az amiért nem hagynak egyetlen nézőt sem érintetlenül Os­­váth Miklós kiállításai. Nem lehet közömbösen kisétálni a kiállítóteremből. A varázs­lat ott vibrál körülöttünk és bennünk, valahol mélyen a lélek legrejtettebb zugaiban. Ez az eszközeiben is fenséges egyszerű művészet — az akvarellfestészet — igazi cseme­ge. Az értő közönség ínyencfala­ta. A megfoghatatlan, soha vissza nem tartható, a vég­telenné egyesülő másodperc művészete. Ezt a festészetet csak a legjobbak képesek művelni. Azok, akiknek érzékenysége, látásmódja, mesterségbeli tudása teremti meg az alapot — a mondanivalón túl — egy olyan technikai bravúr létrehozására, amelyhez hasonlatosat nem találunk a képzőművészetben. Egyszeri és megismételhetetlen mint a pillanat amelyben születik és amelyről szól. A színek kavarognak, úsznak, lebegnek a nedves papíron és az ecset mint egy varázs­pálca irányítja ezt a tarka kavalkádot. Nincs lehetőség a hibázásra. A lényeg elvész, a látvány meghal. Törékeny művészet. Érzékeny és esendő, mint az ember aki létre­hozza. Talán ez az egyik ok amiért Osváth Miklós művészete olyan közel áll hozzánk. Nem kell gondolkodnunk rajta, mit szeretne elmondani számunkra a látvánnyal. Tudjuk. Belőlünk fakad. A mi örök vagyunk szépségre és harmóniára, békességre és boldog­ságra, ami üzen felénk és rólunk ezeken a képeken. Csak át kell adni magunk a lát­ványnak és otthon vagyunk. Otthon, a szó legnemesebb értelmében, abban az időtlen hazában, ahonnan mindannyian jövünk és ahová mindannyian tartunk. A mostani tárlat helyszíne Sopron, ez a valódi gyöngyszem hazánk legnyugatibb szeg­letében. Az Alpok hűs fuvallatában pihegő szűk kis utcáival, romantikus házaival, szinte segít ráhangolni minket a várható élményre. Ennek az eseménynek több szempontból is szimbolikus jelentősége van a művész pályafutásában. Részben az ország legkeletibb részéből — az erdélyi ősök tántorítha­tatlan akaratát magában hordozva — bebarangolva az egész országot, megörökítve szépségeit, értékeit, eljutott a legnyugatibb pontb­a. De szimbolikus jelentősége van annak a párhuzamnak is amelyben e város és Osváth Miklós hitvallása találkozik. Magyarország történetének ismerői és a hazaszerető emberek, pirosbetűs napként jegyzik 1921. dec. 14-ét, amikor a város lakói — melyet az első világháborút követő Párizsi békeszerződés Ausztriának ítélt — népszavazás útján tettek hitet magyarságuk mellett és eredményeként Sopron ismét hazánkhoz tartozhatott. A Hűség-kapu felira­ta is emlékeztet erre a szinte páratlan eseményre. Ahogy a város lakói bizonyították a hazához, a szülőföldhöz való mélységes ragaszkodásukat az iránta érzett szeretetet, hasonlóképpen vonul végig ugyanez a gondolat és érzés Osváth Miklós egész pálya­futásán. Képein sugárzik, hogy ő átérzi, átéli a hazáját rajongva szerető ember indula­tait. Megmutatja nekünk a szépségnek azt a kifogyhatatlan tárházát, melyet ez a da­rabka föld magában rejt. Néha lágyan, máskor haragosan hullámzó vizeket, úszó-ka­vargó felhőket, ölelő-suhogó lombokat, a végtelen pusztát és az égbetörő csúcsokat. Kucorgó falvak kincsei az emlékek súlyától roskadozó házak, templomok mesélnek ezeken a képeken olyan dolgokról, melyek gyakran maradnak észrevétlenek szá­munkra. Elrohanunk mellettük anélkül, hogy egy pillantást egy gondolatot szentel­nénk nekik. Osváth Miklós ezeknek a hétköznapi csodáknak áldozza életét. Talán helyettünk is. Lankadatlan felfedezője ő a szívünkhöz oly közelálló tájnak. Művészetével arra is ké­pes, hogy kifejezze átadja nekünk ezt az élményt. Ez az ő vállalása, de ezzel bennün­ket is megerősít érzéseinkben, szülőföldünket szerző hitünkben. Persze a hazaszeretet nem egy zárt világban való létet jelent, nem elzárkózást a kör­nyező világ étékeitől. Ezt a lehetőséget híven tükrözi Sopron mai élete. Utcáin, tere­in, üzleteiben, két nép ad randevút egymásnak nap mint nap, példázva az egymás iránti megértést és tiszteletet. Megváltozott életünk lüktetésében, állandó változások, útkeresésünk közepette, talán még nagyobb jelentősége van Osváth Miklós ars poeti­cájának mint korábban. Országunk kitárta kapuit. Vándorutak csomópontja lett ke­letről nyugatra és vissza. Néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen mértékben árasz­tanak el minket a csillogó holmik, a pénzért megvásárolható jólét minden kelléke. A tömegkommunikáció eszközei érinthető közelségbe hozzák a világ legtávolabbi pont­jait, ránk zúdítva pozitívumainak és negatívumainak hömpölygő áradatát. A veszély nagy. A hamis ragyogás elkápráztathatja szemeinket, elterelheti figyelmünket a va­lós értékekről. Magyarságtudatunk, a csak egyedül ránk magyarokra jellemző nemzeti identitásunk elvesztése egyenlő lenne a pusztulással. Nem szolgai módon utánozni kell ezeket a tőlünk gyakran idegen gondolatokat, viselkedésformákat, de javunkra fordítani belő­le mindazt a jót, ami saját épülésünk, gyarapodásunk hasznára válhat. Értékeink megőrzésének, bemutatásának nagy szerepe van ennek az egyensúlynak a fenntartásában. Osváth Miklós művészete ehhez a „tiszta forráshoz vezet bennünket. Ha képesek vagyunk ráhangolódni arra az útra, amelyre természetének megfelelően, hol csendes, hol vadul lázadó makacssággal kíván rávezetni minket, akkor nem kell félnünk, hogy elveszünk a rengetegben. Akkor rátalálunk arra az ösvényre, amelyen bizton mehetünk végig emelt fejjel, egyéni és nemzeti nagyszerűségünk tudatában. Ebben a bemutatásban kevés szó esett a művész életútjáról. Arról a küzdelmekkel teli több mint fél évszázadról, ami a Szeged melletti kis tanyáról elvezetett ebbe a kiállí­tóterembe. Pedig ez a gyötrelmekkel, nélkülözésekkel, vívódásokkal, testi és lelki szenvedésekkel sűrűn megtűzdelt pálya maga is megérdemelne egy fejezetet. De hagyjuk ezt meg az életrajzíróknak. A tárlatlátogatót úgysem az út érdekli mely az alkotásig vezet, hanem maga a mű. És ezek az alkotások igazán­­beszédesek . Elmondják nekünk azokat a gondolatokat amelyek a mieink is, csak nem mindig gondoljuk végig őket ilyen tudatosan. Most itt a lehetőség. Tartsanak velünk, győződjenek meg róla személyesen is. Kardos M. Zsöte

Next