Berhidi Mária (Dorottya utcai kiállítóterem, Budapest, 1994)

Berhidi Mária Aki készített már képkeretet, emlékezhet a sarkoknál leeső darabokra. Különös kis idomok jönnek létre, mikor a fűrész élesen kirajzolja a léc keresztmetszetét. Minél lágyabb, organikusabb a keret-profil, annál érzékibb az elvágás geometriája. Asztalos-és lakatosműhelyekben sokszor látunk efféle különös szépségű hulladékokat. Mintha a leeső darab érdekesebb lenne a végleges terméknél. S mintha a kész tárgy zártságával szemben föltárná annak belső rendjét, struktúráját. Berhidi Mária is valahol itt találja meg művei kiinduló pontját. De választott anyagának, a kőnek megfelelően a kőfeldolgozó telepen. Mikor a nyers kőből kivágják a kívánt formát, többnyire hasábot, mindig maradnak szélek, melyek egyfelől megőrzik az eredeti, természetes felületet, másfelől magukon viselik a gépi munka - huzalok, furatok­­ nyomait. Berhidi Mária ezeket az eldobott kőhulladékokat emeli föl és illeszti össze szoborrá, véletlenszerűségükhöz lehetőleg csak annyit téve, amennyi technikailag szükséges: például összecsapolja őket. Néhol azonban finoman túllép a szükségesen; előfordul, hogy a kő éles, sorjásra vágott szélét legömbölyíti és megcsiszolja, ezáltal a vörös kő olyan lesz, mint a mély, késsel hasított seb kinyíló virágszirom-geometriája. Véletlen - geometria - természet. Három kulcsszó Berhidi Mária szobraihoz. És még egy negyedik: törékenység. Törékenység fizikai értelemben - az elvékonyodó, asztalosmódra összecsapolt kövek egyetlen rossz mozdulatra széttörhetnek. És törékenység a kompozícióban, az egyensúly törékenysége. Egyik, négy darabból álló szobrát, mely első pillantásra kiegyensúlyozottnak, harmonikusnak, "konstruktívnak” látszik, a mennyezetre erősített acélsodrony tartja, különben eldőlne és darabokra törne. Másik, két helyen alátámasztott "sarok­szobra" a lebillenés határán áll. Mintha csak a törékenység emlékművei lennének ezek a szobrok. Ezért lényeges, hogy kőből vannak. Kőből, amely évezredek óta az idolok, várak és templomok alapvető anyaga, a súlyosság és mozdíthatatlanság jelképe. De vajon lehet-e ma egyáltalán zárt, szilárd és harmonikus alkotásokat létrehozni? Van-e eszme, amely ezt lehetővé tenné, van-e nyelv, amely hibátlanul közvetítené­ ú­j s­z­o­b­r­a­i­t . A XX. század művészete sokszor épít a geometriára. Ám ez a geometria nem a természetet átszövő szellem geometriája, mint az egyiptomiaknál, vagy Giottónál és akár még Cézanne-nál is. A geometria önállósult, elvesztette összefüggéseit a végső Renddel. Magára maradt, sebzett, roncsolt geo­metria. Malevics megbicsaklott négyzete, Mondrian puszta arányai, Ben Nicholson kopott korongjai, Barnett Newman törött obeliszkje. A minimal art és a hard edge pedig csak látszólag tiszta geometria, valójában nem a szellem, hanem a gépkorszak tükre. S ha már nincs eszme, amely a széteső dolgokat átfogná, egy mai művésznek meg kell próbálnia a puszta vázzá redukálódott geometriát élettel telepumpálni, s ebben csak az segíthet, ha ismét a természethez fordul támogatásért. A XX. század szobrászatában a természet geometriáját maradéktalanul csak Henry Moore tudta közvetíteni. A szépség már nála is "görcsös", de még súlyos és mozdíthatatlan egység. Az ő munkáit követő évtizedek­ben a művészet a felgyorsuló erjedés állapotába került. A kérdést, hogy mi a hiteles mű napjainkban, éppen ezért fel kell tenni újra és újra; az ellentétes érveket, mint sakkasztalon a lesöpört bábukat, mindig újból fel kell állítani. Berhidi Mária munkáit is ellentmondások feszítik. Nem próbál kényelmes rendet hazudni ott, ahol nincs. És nem mond le a természetről sem, amely megőrződik az almádi vöröskőben, a süttői mészkőben, a tardosi vörösmárványban és mind a többi szobrászi anyagában. Ezekbe a nyers, természeti formákba hasít bele a gép korongja, s ezekkel a lehulló darabokkal dolgozik Berhidi Mária. Szobor-alkatrészei őrzik ezt a fájdalmas geometriát, mint a Föld a sebeit. Ezek a sebek azonban nem hivalkodóak. Mint ahogy a szobrok tünékeny egyensúlya sem. Puritánok, aszketikusan fegyelmezettek ezek a művek. Megpróbálnak belefeszülni a Térbe, legalábbis egy kiállítóteremnyi térbe. Törékenységük nem dramatizált, hanem visszafogott, lényegük a fojtott feszültség, a határ­helyzet, a "majdnem". De hiszen ez a világ is "majdnem" van csak. Lajta Gábor

Next