Csikai Márta szobrászművész kiállítása (Vigadó Galéria, Budapest, 1994)
Jó itt Csikai Márta kis szobrai között létezni, magunkbafogadni a belőlük sugárzó derűt. Jó itt, távol az akaratművészet csinált gesztusaitól megkímélt csendben, ez a társas magány. Jó itt, most már elvehetetlen jogunkként gyakorolnunk fokozódó szelektív látásunkat, szemünkkel nézni s a szívünkkel látni a mai képzőművészeti produktumokat. Érték akkor támad, ha szíven üt látásunk. Úgy, ahogyan a fotoszintézis történik, amikor a nap fénye és a növényi levél élére érkezett földi nedv hasonlót látnak, s egymásra ütve életté válnak. Ez a fotoszintézises látás, amikor két valóból egy valóbb születik. Az a képzőművészeti sziporka, amelyet csak a szemünk néz, de szívünk nem látja, mint a nedvére nem talált fény, levegőt melegít csupán. A művészetnek sok évezreden át nyomonkövethetően tárgya a fény, mint életadó, mint a sötétség és világosság harcának részese. Csikai Mártát is megérintette az élet csodája, a teremtő fény ereje. Érintettségét adja tovább munkáiban. Nem az emberi akarat rendje, hanem összefüggéseivel is mindig az életegészre mutató megértett rend segíti az egyensúly megmaradását földünkön. Táncvirág című kis szobrának leányalakjai kitárulkozó levelek, mint életzászlók lobognak a fényben. Angyali üdvözlet című műve is ugyanarról az élethírről szól, amit a nap sugara közöl koratavaszkor a kopasz fák sóvárgó ágaival. A művészet minden korban a legfőbb emberi érdek: az életbenmaradás kifejezője. Igaz utat mutató fény, a lent és a fent között. Nem cifraság, hanem kegyeletteljes szolgálat. Kovács Gyula művészettörténész