Maszelka János pasztell kiállítása (Vármegye Galéria, Budapest, 1994)
Maszelka János a kortárs erdélyi magyar festészet „művészettörténeti” alakja, nem világraszóló új irányzat alapítása jogán, még csak amiatt sem, hogy nélküle negyven esztendeje nem történhetett meg Székelyudvarhelyen egyetlen művészeti esemény sem (sőt, valahogy véletlenül?! mindig úgy adódott, hogy a város valamennyi művészvendége legelőször az ő „karjaiba omolhatott” a szép népművészeti-neoklasszicista Művelődési Ház lépcsőházában), hanem azért, mert alapító tagja volt a háború utáni első erdélyi művésztelepi kísérletnek, majd miután ez a kísérlet nem sikerülhetett, az Északról. Máramarosból jött festő a mindinkább terebélyesedő székely festőiskola egyik legjellegzetesebb képviselőjeként igazolta a Nagy István-i hagyomány máig ható és gyümölcsöztethető érvényét. Idejében áttette műfaji székhelyét is: az olajfestészetből a pasztellbe. Erdélyben persze mindenre rátelepedett a végzet árnya: Nagy István és kései követői, például Kusztos Endre, Lövér Elek, Sükösd Ferenc, Gaál András, Márton Árpád és mások kezében a színes kréta nem lágyította, hanem tekintetet fölsebző élességgel exponálta a földomlás szakadékait. Maszelka teljesítménye, az ellentmondás, a lélek vak rendíthetetlensége, sőt szentori kacaja, amivel a szakadék fölött átjárható függőhidat szőtt lila fákból, vörös csúcsokból, kék telekből, sárga egekből - a játéknak és a reménynek, mert tudva tudja: a művésznek nemcsak az a dolga, hogy elsőként riasszon, hanem az is, hogy utolsóként fütyürésszen. Megkülönböztetett bátorság kell ahhoz, hogy napjaink tűzijátékos-halálugrásos művészeti kultúrája, közhangulata közepette valaki hűséges maradjon a tájhoz, tájképhez, egy-két alakos tájkompozícióhoz, amellyel ma már jószerével csak a „zöldek”, a környezetvédők foglalkoznak. Maszelka János