Maszelka János pasztell kiállítása (Vármegye Galéria, Budapest, 1994)

Maszelka János a kortárs erdélyi magyar festészet „művészettörténeti” alakja, nem világraszóló új irányzat alapítása jogán, még csak amiatt sem, hogy nélküle negyven esztendeje nem történhetett meg Székely­udvarhelyen egyetlen művészeti esemény sem (sőt, valahogy véletlenül?! mindig úgy adódott, hogy a város valamennyi művészvendége legelőször az ő „karjaiba omolhatott” a szép népművészeti-neoklasszicista Művelődési Ház lépcsőházában), hanem azért, mert alapító tagja volt a háború utáni első erdélyi művésztelepi kísérletnek, majd miután ez a kísérlet nem sikerülhetett, az Északról. Máramarosból jött festő a mindinkább terebélyesedő székely festőiskola egyik legjellegzetesebb képvise­lőjeként igazolta a Nagy István-i hagyomány máig ható és gyümölcsöztethető érvényét. Idejében áttette műfaji székhelyét is: az olajfestészetből a pasztellbe. Erdélyben persze mindenre rátelepedett a végzet árnya: Nagy István és kései követői, például Kusztos Endre, Lövér Elek, Sükösd Ferenc, Gaál András, Márton Árpád és mások kezében a színes kréta nem lágyította, hanem tekintetet fölsebző élességgel exponálta a földomlás szakadékait. Maszelka teljesítménye, az ellentmondás, a lélek vak rendíthetetlensége, sőt szentori kacaja, amivel a szakadék fölött átjárható függőhidat szőtt lila fákból, vörös csúcsokból, kék telekből, sárga egekből - a játéknak és a reménynek, mert tudva tudja: a művésznek nemcsak az a dolga, hogy elsőként riasszon, hanem az is, hogy utolsóként fütyürésszen. Megkülönböztetett bátorság kell ahhoz, hogy napjaink tűzijátékos-halálugrásos művészeti kultúrája, közhangulata közepette valaki hűséges maradjon a tájhoz, tájképhez, egy-két alakos tájkompozícióhoz, amellyel ma már jószerével csak a „zöldek”, a környezetvédők foglalkoznak. Maszelka János

Next