Molnár László (Vigadó Galéria, Budapest, 1994)
MOLNÁR LÁSZLÓ pályája a hatvanas évek második felében indult, amikor a háború utáni avantgárd művészet második generációja színre lépett. E nemzedék szerveződései közül kiemelkedik a Zuglói Kör, résztvevőinek kezdettől fogva ambíciójuk volt, hogy iskolát teremtsenek, s az École de Paris lírai absztrakcióját, illetve annak természetelvű művészetszemléletét Magyarországon meghonosítsák. A kör tagjai számára a főiskola utáni önképző stúdiumok alapozták meg későbbi nagyívű művészpályájukat, hiszen innen indult Molnár Sándor, Bak Imre, Deim Pál, Nádler István, s ebben az együttesben került szorosabb kapcsolatba a korszerű művészettel Molnár László és Hortobágyi Endre. A modern művészet klaszszikus alkotóinak műveit és a művészetről alkotott fejtegetéseit tanulmányozták, hogy felvértezzék magukat mindazzal a tudással, amely a korszerű, az egyetemes művészet aktuális értékeihez közelítik munkáikat. Ebben az együttesben találta meg helyét Molnár László, s alakította ki sajátos képi világát. Nagy segítségére volt az anyaggal vívott küzdelemben a névrokon, Molnár Sándor, aki a kör szervezőjeként és az önképzés sajátos formáinak kidolgozásában vezető szerepet játszott. Segítségével áttanulmányozta a nonfiguratív művészet képi nyelvének kialakulási folyamatát, elmélyedve az egyes stációk - mint kubizmus, expresszionizmus, lírai absztrakt - formarendszerének világában, illetve a korszak legjelentősebb alkotóinak formai megoldásaiban. Molnár László számára az volt a legfontosabb feladat, hogy a természetelvű absztrakcióból kifejlesztett képi struktúráját az egyetemes művészet értékeinek befogadására fogékonnyá tegye. A kiállítás ennek a folyamatnak eredményéről ad számot. A természeti formák világát idéző gazdagon kavargó színfoltok és alakzatok ritmikus játékában fel-feltünedeznek az egyetemes és európai művészet jól ismert toposzai, a Keresztrefeszítés, a Halál és a lányka hangulatában - Schubertet, formarendszerében Hans Baidung Grient idézve - vagy a magyar tradíciókhoz visszanyúlva MS Mester festményeinek középkorias formavilágához, beledolgozva a gótikus szoborportrék Budavári leletének néhol ironikus, néhol drámai hatású formatapasztalatainak tanulságait. Molnár László még nem törekszik a szintézisre, hagyja, hogy a nap mind nap érkező képi hatások, élmények festményein formát keressenek maguknak s megteremtsék sajátos világukat, melyben a lírai absztrakt finom, érzelmes hatásai éppoly fontos szerepet játszanak, mint a súlyos drámai hangsúlyokat közvetítő expresszív festői megoldások. Ez a nyitottság és a természeti formák inspiráló hatása biztosítja Molnár László művészetének frissességét és szüntelenül megújuló képességét. SINKOVITS PÉTER