Molnár László (Vigadó Galéria, Budapest, 1994)

MOLNÁR LÁSZLÓ pályája a hatvanas évek második felében indult, amikor a háború utáni avantgárd művészet második generá­ciója színre lépett. E nemzedék szerveződései közül ki­emelkedik a Zuglói Kör, résztvevőinek kezdettől fogva ambíciójuk volt, hogy iskolát teremtsenek, s az École de Paris lírai absztrakcióját, illetve annak természetelvű művészetszemléletét Magyarországon meghonosít­sák. A kör tagjai számára a főiskola utáni önképző stúdi­umok alapozták meg későbbi nagyívű művészpályáju­kat, hiszen innen indult Molnár Sándor, Bak Imre, Deim Pál, Nádler István, s ebben az együttesben került szo­rosabb kapcsolatba a korszerű művészettel Molnár László és Hortobágyi Endre. A modern művészet klasz­­szikus alkotóinak műveit és a művészetről alkotott fejte­getéseit tanulmányozták, hogy felvértezzék magukat mindazzal a tudással, amely a korszerű, az egyetemes művészet aktuális értékeihez közelítik munkáikat. Eb­ben az együttesben találta meg helyét Molnár László, s alakította ki sajátos képi világát. Nagy segítségére volt az anyaggal vívott küzdelemben a névrokon, Molnár Sándor, aki a kör szervezőjeként és az önképzés sajátos formáinak kidolgozásában vezető szerepet játszott. Segítségével áttanulmányozta a nonfiguratív művészet képi nyelvének kialakulási folyamatát, elmélyedve az egyes stációk - mint kubizmus, expresszionizmus, lírai absztrakt - formarendszerének világában, illetve a korszak legjelentősebb alkotóinak formai megoldá­saiban. Molnár László számára az volt a legfontosabb feladat, hogy a természetelvű absztrakcióból kifejlesztett képi struktúráját az egyetemes művészet értékeinek befoga­dására fogékonnyá tegye. A kiállítás ennek a folyamat­nak eredményéről ad számot. A természeti formák vilá­gát idéző gazdagon kavargó színfoltok és alakzatok ritmikus játékában fel-feltünedeznek az egyetemes és európai művészet jól ismert toposzai, a Keresztrefeszí­­tés, a Halál és a lányka hangulatában - Schubertet, formarendszerében Hans Baidung Grient idézve - vagy a magyar tradíciókhoz visszanyúlva MS Mester festményeinek középkorias formavilágához, beledol­gozva a gótikus szoborportrék Budavári leletének néhol ironikus, néhol drámai hatású formatapasztalatainak tanulságait. Molnár László még nem törekszik a szintézisre, hagyja, hogy a nap mind nap érkező képi hatások, élmények festményein formát keressenek maguknak s megte­remtsék sajátos világukat, melyben a lírai absztrakt finom, érzelmes hatásai éppoly fontos szerepet ját­szanak, mint a súlyos drámai hangsúlyokat közvetítő expresszív festői megoldások. Ez a nyitottság és a természeti formák inspiráló hatása biztosítja Molnár László művészetének frissességét és szüntelenül meg­újuló képességét. SINKOVITS PÉTER

Next