Kovács László kiállítása (1995)
Vagyok olyan kényelemszerető, semminek alaposan nem utánajáró, hogy mintegy rákényszerülve, csak az úgymond végső dolgok érdekeljenek, olyan balek, hogy örök vesztesként éljem végesre szabott teljességemmel társalkodásomat, s még béna is egy lapos megszólalásra, hisz csak a sorok közötti képtelen képben történik igazán az elmondhatatlan, ami egyedül szóra érdemes. Ennyi és pont, ha nem volna a művészet kép-lényben fogalmazott végtelen sűrűségű pontja, ahogy Mozart hallotta egyetlen pillanatba sűrítve a maga zenéjét, vagy János jelenésében, ez angyaltestté formált rettenetben, sikolyok közé szőtt égi szünetjelekben, hol egyként suhint a kegyetlen és még kegyetlenebb (mint igaz és még igazabb?), a szerelemittas igazságosztó szeretet, - a bárány végítéletével. Being comfort-loving and too idle to follow things through, looks like I was bound to be interested in nothing but the final things as they call them; 1 am a dupe, too, living as an eternal loser in the dialogue with my finite wholeness, paralyzed to say insipidities, as it is only in the absurdity of imageless images between the lines where the unspeakable, the only thing worth saying, happens. That much and full stop; were it not for the infinitely dense point of art described in the picture-being, as Mozart heard his own music condensed in one momenL, or the horror assuming the shape of the body of angels in St John's Apocalypse, in celestial rests woven into the scores of screams, where the cruel and even crueller (the righteous and even more righteous?), love-drunk, truth dispensing charity slashes - with the last judgement of the Lamb.