Magén István (Budapest, 1995-1996)

Magén István fennsíkja Azért használom a "fennsík” szót Magén István munkáival kapcsolatban, mert a művész megtalál­ta legsajátabb terepét: kijutott egy olyan szellős fennsíkra, mely beláthatatlan távlatokat kínál a ba­rangolásra. Újabb, szemet és elmét gyönyörködte­tő vásznai harmonikusak, önmagukban zártak, miközben epikai élményt is felkínálnak a szemlé­lőnek. Ezek az izzig-vérig mai, robbanékony képek, amikor a tekintet fölnyitja őket, szinte kisis­­tergetik összepréselt tartalmukat, és közben még elegancia és mesterségbeli fölény is jellemzi őket. Magén, aki virtuóz grafikusként indult, most bizton­sággal dobja félre az anatómiát is, meg a perspek­tívát is. Persze csak felszínes értelemben. Azon a fennsíkon, amelyre most elérkezett, az emberi ana­tómia a maga végső lecsupaszítottságában, ron­csoltál­, végső felismerhetőségében mindig jelen van. És jelen van a perspektíva is: világűri meg­­határozhatatlanságban, szürreálisan úszni látszó virtuális lényege szerint. A geometrikus elemek feltűnése biztosíték a festői tobzódás ellen. Magánnál a geometria nem-euk­­lidészi, a képmezők sem a fizikális tér felosztását követik. Szuverén képzelőerő, robosszus céltu­datosság, a legpuhább ábrázolásra is képes ecset­

Next