Tóth Menyhért (1904-1980) kiállítása (Festőterem, Sopron, 1995)

fenntartó életvitele - a paprika-, és a majoránna termelés ebben egyenesen a kezére játszott. “Én fiatalkorom óta elvégeztem mindig a földi munkát, és utána festet­tem. Ma is így van. Nem teszek különbséget a kétféle munka között. Ha a földön dolgozom, úgy érzem, szeretem a növényt amit kapálok, gondozok, segítem hogy felnőjön és kiteljesedjen, segítem a teljes élete felé!” A kortárs művészetek egyik nyugati specialistája, látva Tóth Menyhért azon műveinek egyikét, ahol az eredeti, konkrétan felrajzolt motívumot csaknem befedte a vastagon felrakott fehér réteg, így szólt, a sok valódit és sok blöfföt látottak tapasztalatával: “Lám, ez az a palást, mely alatt a ki­rály nem meztelen!” Nyilván nem kerülte el a figyelmét a “palást” virtuóz gondossággal meg­munkált festői szépsége, ezért fűzte hozzá a frappáns mesebeli fordulathoz: “Természetesen a magas művészi kvalitás,­­ az európai értékrendben kialakult klasszis­­ az, ami Tóth Menyhért különös világát, groteszk látás­módját és vízióit a jelentős művészegyéniség kézjegyével hitelesíti.” Ezt, és néhány más szaktekintély hasonló nézetét összegezve, elmond­ható, hogy ez a művész a fehérek jegyében fogant stílusának magyarul euró­pai nyelvezetével szerezte meg a nemzetközi ismertség pozícióját, olyan fajsúlyt képviselve, ami a virágzó műkereskedelem országaiban menedzselés nélkül - mint ez esetben - szinte elképzelhetetlen. Főként az ilyenfajta élhetetlen művész alakját övező, bölcselkedő művészeti nézeteit karikírozó, anekdotikus légkörrel nehéz, ami ugyan a művész halála után hamarosan elült. Ő pedig átadta helyét a másféle virulens művészeti aspirációiénak, amelyek a “szocreál” évtizedei után kivívott helyüket, rangjukat kívánták - méltán - elismertetni. Minthogy Tóth Menyhértnek az 1976-os Műcsarnokbeli fellépése után a haláláig mindössze négy esztendeje volt hátra az alkotómunkához, és éppen ekkor érlelte teljessé az életművét, így annak bemutatása, a lehetőség szerinti sokoldalúsággal, az utókorra s az emlékkiállításokra maradt. Ezúton bízzuk maguiéra a művekre e piktúra sajátosságainak spontán és közvetlen hatását a nézőre, megelőzve a pusztán elméleti megközelítések olykor meglehetősen önkényes, szakmai kommentárjait. Ez a soproni emlékkiállítás a másutt és korábban rendezettektől annyi­ban is eltér, hogy első ízben teszi a nyilvánosság számára is hozzáférhetővé a mester hagyatékából e városnak adományozott műveket. Ugyanakkor ennél többre is vállalkozik, amikor a Kecskeméti Tóth Menyhért Képtártól kölcsönzött alkotásokkal egészítve ki a saját anyagát, egyfajta eszméltetően érdekes betekintést kíván nyújtani az életmű egyik legizgalmasabb kérdésébe, ami pedig az átváltás folyamata, a sokszínű kolorizmusból az egyetlen színbe, a fehérbe, és annak megannyi változatába. Ez, a pálya derekától a végéig terjedő korszak, a szemlélő számára, a motívum-, és stílusfordulatok tekintetében­­ igen változatos, olykor

Next