Kesztyűs Ferenc művészete, háromszoros nemzetközi ezüstérmes grafikus- és festőművész kiállítása (Stefánia Galéria, Budapest, 1996)
Gyötrelmes éden Kesztyűs Ferenc Tisztelet a nőknek című grafikájára Adassák tisztelet mindenkoron a gyengébb nemnek, amely vitás győzelmünk hiedelmét úgy hagyja meg nekünk, hogy közben elveszi mindazt, ami csupán a győztest illeti. Áldassék általunk a sorsunkat kifosztok !i • gyönyörű tábora! Nincs indulat piroslóbb, amint halvány arcukon a halk odaadás kiáltó bíbora, mely győztessé aláz. Illesse hódolat mindenkoron a nőket, akik széthúzva is ellenünk szerveződnek .» és összefogva is értünk magányosak - a meghódoltakat illesse hódolat! Figyelmességeink bűnére nincs bocsánat, kegyetlenségeink erénye biztatást ad, hogy van talán remény rájuk testálni, mit gyötrelmes édenük pokolizzása szít. Kesztyűs Ferenc művészete megnyugtató választ ad Juhász Ferenc kétségbeesett kérdésére. A költő kérdése még a hetvenes években így hangzott: „Századunk művészete, így képzőművészete is, tömve van rohanással és rémülettel, feszültséggel és gyásszal, sivársággal és gyűlölettel, vihogással és vigyorgással, dühvel és tudatos bandzsítással, kajánsággal... És a szelídség?” Nos, itt a szelídség. Kesztyűs Ferenc képein. A lesajnált, a megmosolygott, az idejétmúltnak kikiáltott, mégis mindenki által hőn áhított szelídség. Kesztyűs Ferenc merészsége abban áll, hogy szinte tüntetően mer szelíd lenni a zabolátlan elvadulások és elrugaszkodások - immár korántsem múlónak mondható divatja idején. Harcos szelídséggel küzdi le a cselekvés és az álom közötti ellentét bénító tudatát, azt az érzést, amelyről André Breton írt „A közlekedő edények” című dolgozatában. Kesztyűs a humánumot bátorítja, amely egyre félszegebb a mind határozottabb fellépésű gonoszsággal szemben. Magabiztosabbá teszi a tétova, kishitű emberiességet a pökhendien öntelt elembertelenedésben. Ezért a lehető legkorszerűbb művészet az övé, mégha eszközei jobbára hagyományosak is. Festményei, tűzzománc-kerámiái egytőlegyig mai alkotások a szó legösszetettebb értelmében, de az emberibb arcú jövendő szálláscsinálói is egyben. Kicsit jelképes, hogy a tűzzománc-kerámia festészet - amelynek egyik úttörője ő - anyagát tekintve talán a legidőtállóbb a piktúrában. Kesztyűs minden tehetségét latba veti, hogy tartalmilag is az legyen. Mert a mindenséggel méri magát, mint az elhivatott alkotók általában. Elsősorban a fény és a derű tükrözője, ahogy egyik méltatója mondja. De vállalja a kíméletlen szembenézést is önmagával, olykor a fény és a derű rovására. Nem retten meg attól, hogy meg kell váltania önmagát. Amikor Gauguin ugyanezzel a céllal elindult Tahiti szigetére, Renoir nem mulasztotta el megjegyezni: „Les Batignolle-ban is remekül lehet festeni!” Mindkettőnek igaza volt a maga szempontjából. Gauguint örökös bolyongásra késztette a vágy, hogy megtalálja az elveszett paradicsomot, Renoir önmaga belső dimenzióiban keresgélte azt. Valahol megvan az a Paradicsom. Kesztyűs Ferenc is jó irányba mozdul a meglelésére. Szurkoljunk neki, mert amire rábukkan, azt minden bizonnyal megosztja velünk. S akkor mi is közelebb kerülünk a magunk elvesztett paradicsomához, amelyről már-már lemondani késztet a rohanás, a rémület, a feszültség, a gyász, a sivárság, a gyűlölet, a vihogás, a vigyorgás, a düh, a tudatos bandzsítás és a kajánság. Baranyi Ferenc Nők 30 x 30 cm, tűzzománc kerámia £ * • *»» rí cr«