Kolozsvári Textilművészek Gyűjteményes Kiállítása (Vármegye Galéria, Budapest, 1996)
Bevezető Erdély földje a szőlészet hagyományainak a földje. Itt minden falusi asszony igazi takácsmester volt... Még a közelmúltban is - a II. világháborút követő évtizedekben - mindenki maga szőtte meg a fehérneműjét, a ruházatát, abroszát, zsákjait. Falvédőket szőttek és szőnek napjainkban is, i hószőnyegeket szőttek rongyból, gyapjúból, mintás ágytakarókat, csergéket szőttek, párnacsapokat szőttek. És hogy volt - és nem csak belterjesen - egy nemes értelemben vett tapiszéria igény is, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a XVI. századtól keleten, török földön külön stílusa, mintarendszere alakult ki az Erdélybe irányuló csomózott szőnyegeknek, az ún. erdélyi szőnyeg... A csíkban - keleti eredetű technikák hagyományait őrizve - virágzott a székely festékesek művészete. Vagy félezer kilométerrel odébb az előbbivel rokon torontáli szőnyeg... A ma szőnyegesei kihívás elé kerültek... Miként lehet a hagyományokat úgy éltetni, hasznosítani, miként lehet meríteni belőlük, vagy akár elfelejteni őket, hogy megújítsák ezt a műfajt! Ezt a XX. század művészetének ősi, és mégis fiatal műfaját, mely tulajdonképpen most, az utóbbi évtizedekben nagykorúsodott nemcsak nálunk, hanem szerte a nagyvilágban, nőtt kd az iparművészet köntöséből, s vált az egyetemes költészet egyik kifejezési formájává. A legnagyobbak, a Chagallok, a Vasarelyk, a Mirók már példát mutattak arra, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy festészetben-e, szobra