A flmezés gesztusa Képzőművészek filmjei a '90-es évekből (Kortárs Művészeti Intézet, Dunaújváros, 1997)
E kérdések végiggondolásakor (pl.) Moholy-Nagy László, Kállai Ernő, Erdély Miklós, Hajas Tibor, Bódy Gábor, Szirtes András, Peternák Miklós, Maurer Dóra írásaira is támaszkodhatunk. Sebők Zoltán szíves engedélyével e füzetben közreadunk egy eddig nem publikált Erdély Miklós-szöveget Bár érdemesnek látszik ezt a tradíciót kiegészíteni a 80-as/90-es évek műveinek elemzésével, illetve ezzel az időszakkal együtt látni a korábbiakat, e vetítéssel itt most nem teszünk kísérletet egy új, önálló teória megalkotására. A vetítés apropója az, hogy a '90-es években is filmeznek képzőművészek, akik a filmipar jelenlegi követelményeit megkerülni igyekezve a filmes technológia alapvető (a “film" története előtti) adottságaiból indulnak ki, valamint az, hogy a művészeti világon belül ismét vitatott ezek státusza, sőt létjogosultsága is Kortárs Művészeti Intézet - Dunaújváros a beszélgetést és a vetítést egy kutatómunka első állomásának tekinti. Az erre felkért kutatók munkájára alapozva fel szeretnénk térképezni a szóba jövő témákat, feldolgozni a tradíciót, illetve a '80-as, '90-es évek fejezeteivel együtt látni azt E projekt második lépése az 1998 januári, Strip-tease című nemzetközi kiállításunk, amely az álló- és mozgóképes-, valamint hang-szekvenciákra, illetve ezek elméleteire koncentrál. Ez utóbbiak egy, a kiállításhoz kapcsolódó szimpozionon kerülnek ismertetésre. Szándékaink szerint a mostani vetítés és beszélgetés tapasztalatainak összegzése akkor nyomtatott formában is napvilágot lát. Sugár János: Film és képzőművészet Godard szerint a művészek rabok, akik edényeikkel a börtön rácsait ütik. A többi műfajhoz képest feltűnő a filmnyelv változatlansága. A mozgóképdramaturgia, a filmi kifejezés nyelve alig változott, míg a képzőművészet, irodalom, zene nyelve folyamatosan és alapvetően alakul. Legalábbis a progresszió és a tradíció állandó kapcsolatban áll egymással: megjelennek erőteljes új irányzatok, amelyeket utóbb már a közízlés is elfogad. Ezzel szemben a filmben csak azt látjuk, amit az aktuális közízlés azonnal emészthetőnek ítélt egyszer. A társművészetek forradalmai nagyon lefojtva, egyre inkább gyenge jelképek erejéig tudnak csak a filmtörténetben megjelenni. A festészet csupán egy rövid időszakát tekintve is: az impresszionista, kubista, szürrealista, expresszionista, konstruktivista stb. irányzatok eléggé markánsan eltérő módon gondolkodtak a festészetről magáról Eközben és ezután a fillmnyelv alig tud másképp megszólalni, és a lineáris narrativitás bomlasztóira, a dialektusok és más anyanyelvek beszélőire egyedülálló módon csak a kizárással tud reagálni. Mindez alapvetően a médium drágaságból ered, mivel teljesen bürokratikussá vált a műfaj, az alkotás lehetőségét a drágaság miatt kontraszelekciós - azaz nem művészeti - keretek szabályozzák. Hatalmas az el nem készült művek, megvalósítatlan elképzelések száma. Szinte kizárólag csak a konvencionálisat ismerhetjük meg - azt, ami átment a közízlés előzetes szűrőjén. A művészet más területeivel ellentétben döntő többségben a középszer és nem az utópiák azok, amik megvalósulhatnak Minden más műfajban dolgozó alkotó korlátlanul, bármit megtehet, nem így a film médiumával dolgozó, aki nem gondolkozhat forradalmian másképp a médiumáról, mert elveszíti a munkalehetőségét, elzárják előle a nyilvánosságot. Természetesen kivételek mindig adódnak, de ezeknek sincs lehetőségük, hogy egy-egy életmű keretéből kitörve hathassanak a további nemzedékekre A filmmédium sajátossága, hogy alkotás során kötelező olyanoknak a véleményét is