Nagy Gábor kiállítása (Budapest, 1999)

Tisztelettel meghívjuk Önt és barátait Nagy Gábor kiállításának megnyitójára 1999. január 14-én, csütörtökön 17 órára. Budapest, II. Keleti Károly u. 22. 1949 - ben született Budapesten 1963 - tól 1967-ig Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban tanul Budapesten 1967 - től 1973-ig a Magyar Képzőművészeti Főiskola hallgatója 1973 - tól tanársegéd ugyanott 1980 - Munkácsy díjas 1986 - tól docens a Magyar Képzőművészeti Főiskolán 1991 - től ugyanott a Festő Tanszék vezetője Tagja a Magyar Festők Társaságának, a Magyar Vízfestők Társaságának, a Szinyei Társaságnak, valamint A Rékassy Baráti Körnek. Nagy Gábor képei elé Ez egy jubileumi kiállítás­­ a Társalgó termeiben műveit most bemutató Nagy Gábor festőművész éppen negyedszázada, 1973-ban vette kézhez diplomáját a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. Az újrakezdések évei voltak ezek az idők, hatalmas életművek záródtak le körülöt­tünk, a sokáig lezárt határokon egyre több információ érkezett, lehetett utazni, világot látni, múzeumot és kortárs­ galériát nézni szerte Európában. És nem volt többé kánon se a késő-nagybányai színöröm, se a félreértett realizmus. Nem könnyű ilyenkor a pályán elindulni, bármily paradoxonnak hat is ez a megálla­pítás; a tekintélyeket nélkülöző, ám információkkal túltelített időszakokban se felnézni nem tud senkire a pályáján induló ifjú, se lázadozni a régi tekintélyek ellen. Magára van utalva mindenki. Ha elvéti a dolgát, csak magát hibáztathatja, ha megáll a lábán, az ő ér­deme lesz egyedül. Nagy Gábor megállt a lábán. Még azt sem mondhatjuk, hogy nehezen vagy könnyen­­ oly természetes volt a kiállása, a megjelenése. És olyan szilárd. Már a korai munkáin is érződött: ezeket a kompozíciókat csak úgy lehetett megcsinálni, ahogy ő bevégezte őket. Erős volt a vázuk, vitathatatlan a testük, érzékenyen pontos és harmonikus a színképletük. Új festészet volt ez. Nem „festői” - pontosabban nem festőieskedő, nem kiáradó festéktömegekből építkező , hanem kemény, rajzos, határozott. Ugyanakkor érzékeny és lírai, közeli rokona annak az éteri precizitásnak, amit a hatvanas években a magyar grafika teremtett meg nyelvéül. Nem magának, a magyar művészet egészének. E különös, mindig mindent megfogalmazó festői nyelvet beszéli azóta is Nagy Gábor. Nem változott az alapkaraktere, ugyanúgy jár a feje is, a keze is. Csak persze mindegyre gazdagabban, érzékenyebben, pontosabban. Művészete így és ezért mostanra csupa ellentét. Finoman rajzoltak a művei­­ és finom vonalaiban óriási erők feszülnek szerke­zetté. Diszkréten elegánsak a színei - ám foltjaik dinamikus harmóniás erőkkel telítettek. Fájdalmas és játékos ez a festészet. És újabban, váratlanul, elegánsan és határozottan bir­tokául kéri a harmadik dimenziót is: négy esztendeje lassan dobozokká, tornyokká, csap­dákká hajolnak össze a képsíkok Nagy Gábor keze alatt, mi több, kis plasztikák épülnek egybe velük. Szobrásszá akarna válni a festő? Jelek mutatnak erre is, miközben más , és nem kevésbé határozott gesztusai arról vallanak, hogy szó sincsen szobrásszá­ levésről, csupán annyi történik, hogy a vonal után a testet is eszközei körébe sorolja Nagy Gábor. És eközben marad ami eredendően volt: festő. Aki síkot is, teret is tud teremteni. Horváth György

Next