Keleti szőnyegek Pécs-Baranyai otthonokból (Művészetek Háza, Pécs, 2001)
A Pécsi Művészetek Háza ódon gerendavázas tetőterében a szokásosnál is meghittebb hangulatot, különös melegséget árasztanak az ott felfüggesztett keleti szőnyegek. Ez a tetőtér (gondoljunk csak a magyar szóhasználatban bevett jelzőire: sátortető, nyeregtető) nem véletlenül válik immár másodszor a többségükben nomádok készítette darabok rendkívül otthonos átmeneti szállásává. Egyszerre képes felidézni a keleti szőnyegbazárok atmoszféráját valamint bepillantást nyújtani az egykor volt, patinás és az újonnan alakuló, választékos pécsi polgári otthonok miliőjébe. Talán jelképesnek is tekinthetjük, hogy a Művészetek Házában indított „Rejtett kincsek” sorozat tizedik, jubiláris rendezvénye ismét a pécsi műgyűjtés, magángyűjtés köréből merít, nem utolsósorban a tulajdonosok készségének, bizalmának köszönhetően. A tulajdonosok ugyanis nem mind gyűjtők, s a kiállított darabok - valljuk be - nem mind muzeális értékűek. Lehet, hogy a szőnyeg birtokosa épp azért kötődik a szokásosnál is jobban egyegy tárgyához, mert nem művészettörténeti, kultúrtörténeti, hanem személyes emléket őriz benne, általa. Az előző századforduló körüli nagy pécsi „Gründerzeit" meghatározó famíliáinak, a kerámiagyáros Zsolnayaknak, kávéháztulajdonos Caflisch-oknak a szőlőnemesítő, múzeumalapító Horváth Antalnak leszármazottai e megőrzött és most kiállított darabokkal nem csak értékes műtárgyat, nem csak dokumentumot, nem csak az ősök szemé 23 lyéhez kötődő relikviát mentettek meg, hanem a széthullott polgári életeszmény, életmód egy-egy tükörcserepét. Ezekből a forrásokból a legjelentősebb szőnyegek egy része már korábban közgyűjteménybe került. Előző, hasonló című kiállításunkon bemutattunk belőlük néhányat: a Zsolnay-család adományából egyegy XVII. századi „Gördes" illetve „Erdélyi" (kis Usak) szőnyeget, Szalay Imre gyűjteményéből egy ugyancsak XVII. századi, anatóliai „Lotto" szőnyeget. Ezúttal, a dolog természetéből adódóan, a gyűjtés/válogatás folyamán jobban kellett támaszkodnunk egy új generációra, amelynek gyűjtői ambícióit nem pusztán és nem is jellemzően a nosztalgia mozgatja, s amely a tárgyakban nem egy újjáéleszteni kívánt életideál rekvizitumait, hanem az esztétikai minőséget és a történeti értéket látja. Ez a mai városlakó (nevezzük így, a polgárhoz és a citoyenhez kapcsolódó újabb felhangok kiküszöbölése céljából) aligha tudja megismételni elődei teljesítményeit. Az idő azonban nem csak ellene, hanem neki is dolgozik. A végtelenül fontos kisvárosi nexusok, a társadalmipolitikai változásokat kísérő szociális átrendeződés, a lassanként eurokonformmá váló műkereskedelem, a globalizáció átkaként és áldásaként is felfogható jelenkori (kelet-nyugati irányú) migráció új lehetőségeket (és kényszereket) jelent. A tárgyak újból és újból útra kelnek. Hol városon belül, hol kontinenseken keresztül. Eközben a keleti szőnyeg ugyanazzal a változatlan vonzerővel bír a nyugati „világ" (óvakodnék a „civilizáció" szó használatától) számára, mint ahogy a tárgyak, írott és képi források bizonysága szerint a késő középkor óta folyamatosan. Ennek a meg nem szűnő vonzalomnak a jele ez a korlátozottan reprezentatív kiállítás is. Korlátai egyrészt a legkiválóbb darabok mozgatásával kapcsolatban tanúsított józan önmérsékletnek, a kiállított tárgyak állapotával történt kényszerű megalkuvásnak, másrészt egy szőnyegkiállítástól esetleg elvárható metodikai megfontolások részleges érvényesítésének tudhatók be. Minden hendikep dacára a 27 darabot felvonultató kiállítás ezúttal is ízelítőt tud adni az anatóliai, az iráni, a kaukázusi, a közép-ázsiai (nyugat-turkesztáni) régiók szőnyegművészetéből, a leggyakoribb csomózási és szövési (kilim- és szúrnák változatok) technikákból és a funkciók széles skálájából, a különböző méretű (Európában gyakran párnának átalakított) nyereg- és sátortáskákból, imaszőnyegekből, kilim-szárnyakból, futószőnyegekből. Képviseli a közép-ázsiai, iráni és anatóliai nomád és félnomád népek jórészt törzsi keretek által meghatározott szőnyegkészítését, de bemutat falusi és nagymúltú városi műhelyekben készített darabokat is. A magasan szervezett uralkodói manufaktúrák termékei természetesen hiányoznak az összképből, hiszen a szőnyegkereskedelem hagyományos tranzit-útvonalaként szolgáló, s ezért fennmaradt emlékekben módfelett gazdag Magyarország legjobb gyűjteményei is csak elvétve őriznek ezekből példányokat. A legkorábbi bemutatott szőnyegek a XVIII-XIX. század fordulójára keltezhetők. Ekkori az a rendkívül különös, geometrikus mintázatú kaukázusi futószőnyeg, amit egyedül állítottunk ki másodszor is, a korábbi hasonló kollekcióból. Az ismételt szerepeltetés oka nem a szőnyeg kétségtelen szépsége és ritkasága, hanem általunk ismert „pályafutása”, amely a keleti szőnyeg nyugati státusváltozásainak és a tulajdonosi, gyűjtői magatartás metamorfózisainak egyik lehetséges - szociológiai és kultúrantropológiai tanulságokkal is járó - modelljét rajzolja meg. A közel kétszáz éves darab valaha értő és módos tulajdonosé lehetett, aki költséges, szakszerű javításokkal is óvta állagát. Valószínű későbbi birtokosa már nem műtárgyként, hanem használati tárgyként kezelte a szőnyeget, a durva kopásokat nem javíttatta, a szerkezeten keletkezett sérüléseket, folytonossági hiányokat cérnával varrta össze. Amikor a szőnyeg romló állapota miatt a használati funkcióból is kikopott, ki tudja hányadik tulajdonosa egyszerűen kidobta. Egy budapesti lomtalanításnál talált rá jelenlegi gazdája, a szenvedélyes gyűjtő, amatőr család- és helytörténész, Dr. Brantner Antal. Beiktatta az ősi családi portán, a szentlőrinci Koncz-Brantner házban őrzött gyűjteménybe. Innét került figyelemfelhívó példaként a pécsi Művészetek Háza első szőnyegkiállítására, ahol az anyagot meghatározó Batári Ferenc felismerte értékeit. Az eltelt néhány év alatt az ő biztatására az új tulajdonos időt és költséget nem kímélve restauráltatta a szőnyeget, ami mára szerkezetileg kiegészítve, megerősítve, kiállítható műtárgyként foglalhatott helyet az új kiállításban. Csak azért nem happy end, mert épen maradt részein feltáruló szépsége, sörtéjének selymes fénye, színeinek mély tüze már nem adható vissza teljesen. Tanulság? Legfeljebb csak annyi, hogy a művészi és történeti értékhez való viszony különbségeit nem civilizációk, kultúrák, vallások és etnikumok közötti választóvonalak határozzák meg. Hiszen tudjuk, hogy a szeldzsuk-török szőnyegművesség csak Anatóliában fellelhető legkorábbi emlékei a XIII.-tól a XX. század elejéig hevertek Konya és Beysehir mecsetjeiben, használaton kívül, félredobva, míg európai kutatók fel nem fedezték őket. Tudjuk azt is, hogy a „nyugati világ” legnagyobb in situ török szőnyegkollekciója (több mint száz XVII. századi darab) egy erdélyi kereskedőváros, Brassó evangélikus, „Fekete" templomában maradt fenn a mai napig. Tudjuk, hogy a keleti szőnyeg jelenléte nélkül az európai művészet története másképp alakult volna, mint ahogy azt is, hogy a nyugati piac nem mindig áldásos szempontjainak érvényesülése miképpen írta át egy autochton kézműves ágazat újkori történetét, kíméletlenül beavatkozva esztétikai kánonjába. További tanulság tehát: a kereskedelem mindenható, s a globalizáció nem a XX. század végének találmánya. A módszerek „fejlődnek", az eszközökben generációs forradalmak zajlanak le. A szövőszék és a rá felrakott lánc- és vetülékfonalak egymásra merőleges struktúrája azonban térben és időben is állandó. Ahogy Gottfried Semper feltételezte - minden művészet eredete, vagy ahogy Alois Riegl állította - az autonóm „művészetakarás” legősibb formája az így létrejövő geometrikus mustra. A névtelen nomád asszonytól Piet Mondrianig terjedő imaginárius kapcsolatrendszer kiépülésében annak is fontos szerepe volt, amit ma fundamentalizmusnak nevezünk. (A maga módján a Mondrian-i neoplaszticizmus sem volt egyéb.) A „keleti" szőnyeg „nyugati" környezetben - még a Művészetek Háza inkább családias, mint múzeumszerű kiállításán is - talán hozzásegít bennünket ahhoz, hogy ne eltorzított értelmű jelszavak dichotómiájában lássuk a világot. Pécs, Kr. után 2001. novembere, Ramadán hava. VÁRKONYI György