M. Gémes Katalin és Markolt György szobrászművész házaspár alkotásai (2001)
Helyére került a Szentcsalád szobor. A búcsújáróhely zarándokai áhítattal tekintenek rá, imádkoznak előtte. Nincs botránkozás, nemtetszés-nyilvánítás (mint olyan sok mai szobornál). Pedig van benne újszerűség, szokatlan is... De forma és tartalom természetes egységben. „Szobor mivolta” miatt a műértők nagyobb figyelmére is igényt tarthat. Minden Szentcsalád ábrázolás három személyt kell, hogy megjelenítsen. Három különleges, de családi egységet alkotó egyént. A bevett minta szerint Mária az Istenanya, József a „vénecske” gondozó - kettejük védelmében a testi gyámolításra szoruló Istengyermek. Ez a mű Szent József rehabilitálása. Nem gyermeknek jelenlétével nevet adó, semmirevaló vénecske. Ifjú, erőteljes, férfias... férfi szépség! A család feje. Lehet, kell hozzá igazodni. Lendületében biztonság. A vállalkozás nagyszerűsége, a feladat teljesítésének öröme. Hozzátartozik az „Asszony”, a Szent Szűz, aki elfogadja irányítását, rábízza magát és gyermekét. Mindez a felnőttek arcának magasságában zajlik. Ugyanakkor a kompozíció erőltetés és „fontoskodás” nélkül irányítja figyelmünket a sugárzó gyermekre. A gyermek kilép a szülők síkjából. Odatartozik, de a mozdulata jelzi gyermek „Őfelsége” külön egyéniségét. Ő ad értelmet a családnak, a szülők minden mozdulatának. Bámulatos szobor. A nagy formák összefogják és kiemelik a finom részleteket, az arcokat, a kezeket. Az alkotók mertek „szép” szobrot csinálni, úgy, hogy jó szobrot alkottak.