Manamana (Cipó Galéria, Műcsarnok, Budapest, 2002)

Manapság 5. • Várnagy Tibor, Ferjentsik Viola, Erhardt Miklós és mások projektje • MANAMANA 2002 / 2. MANA­PEST, 2002 szeptember 19 - október 6., Cipó Galéria, Műcsarnok A Manamana 02/2 “Szeptember I­I. után” és “Tactical Media” című rovatait Erhardt Miklós szerkesztette, illetve fordította, amivel kap­csolatban ezt írja: “Az anyagok válogatásban nagy segítségemre volt Joanne Richardson - ezt itt most meg is köszönöm neki -, mert rendel­kezésünkre bocsátotta az idei, 13. no border camp (Strasbourg, július 19-28.) alkalmából többek között általa szerkesztett, majd végül egyéb körülmények miatt ki nem adott újság anyagát. Az összes olyan szöveg, melyeknél nem jelöltem meg külön a forrást, innen származik. További köszönet jár Joanne-nak a ‘Tactical Media’ összeállításáért.” A “Lehet más a világ” anyagaiért köszönet Fidesznak, akinek - BIL mellett - a “Hírek, információk” szövegeit is köszönjük. További hála Violnak és Toxiknak, s mindenkinek aki segítségünkre volt a MANA­MANA 02/2 létrehozásában. Viszlát a Műcsarnok Cipó termében, 19- én 18 órától: TIBBI Slavoj Zizek AKKOR MOST HÁBORÚ VAN? VAN ELLENSÉGÜNK? Mikor Donald Rumsfeld ‘törvénytelen fegyvereseknek' nevezte a tálib harco­sokat (ellentétben a ‘szabályos’ hadifoglyokkal), nem egyszerűen arra gondolt, hogy azok bűnös terrorista aktivitásuk révén törvényen kívül helyezték magu­kat: ha egy amerikai állampolgár bűnt követ el, legyen az bár olyan súlyos, mint mondjuk az emberölés, továbbra is ‘törvényes bűnöző’ marad. A bűnöző és nem bűnözők közötti megkülönböztetésnek semmi köze a ‘törvényes’ állam­polgárok és a Franciaországban 'Sans Papiers’-nek (papír nélkülieknek) neve­zett emberek közötti megkülönböztetéshez sem. Talán a ‘homo sacer’ kate­góriának , melyet Giorgio Agamben hozott vissza a köztudatba (Homo Sacer: Sovereign Power and Rare Life — ‘‘Homo sacer: Szuverén hatalom és puszta élet”, 1998.), több hasznát vesszük itt. A kifejezést az ókori Róma törvényke­zésében olyanokra használták, akiket büntetlenül meg lehetett ölni, és akiknek halála, valamilyen oknál fogva, nem képviselt áldozati értéket. Ma, mivel kizárást jelöl, a terminus nemcsak a terroristákra tűnik alkalmaz­­hatónak, de azokra is, akikhez a humanitárius segélyszállítmányok irányulnak (ruandaiak, bosnyákok, afgánok), meg a Franciaországi Sans Papiers-kre, a bra­zil favellák és az amerikai fekete gettók lakóira is. A homo sacer logikája nagyon jól követhető abban a módban, ahogyan a nyugati média a megszállt palesztin területeken zajló eseményekről beszámol: mikor az Izraeli Hadsereg, valamelyik, maguk az izraeliek által 'hadműveletnek" nevezett akciója során a palesztin rendőrség épületét támadja és szisztemati­kusan rombolja a palesztin infrastruktúrát, az ennek való palesztin ellenállást mint a terrorista tevékenység bizonyítékát mutatják fel. Ez a paradoxon a ‘há­ború a terror ellen'­fogalmához is szorosan hozzá tartozik: ebben a furcsa há­borúban az ellenség kriminalizálódik, amennyiben a maga védelmében a tüzet tűzzel viszonozza. Ezzel vissza is jutottunk a ‘törvénytelen fegyveresünkhöz’, aki nem is ellenséges katona, meg nem is közönséges bűnöző. Az al-Qaida ter­roristák nem ellenséges katonák, de nem is egyszerű bűnözők - az USA min­den olyan megközelítés lehetőségét elutasította, mely szerint a WTC elleni tá­madásokat politikamentes bűnténynek kellene kezelni. Röviden, a Terrorista képében, aki ellen hadat üzentünk, tulajdonképpen a törvénytelen fegyveres­sel, a politika arénájából kizáratott politikai ellenséggel állunk szemben. Ez az jelenlegi globális rend egy újabb aspektusa: nincsenek már háborúk, a régi, a szuverén államok közötti konfliktusok értelmében, melyekben bizo­nyos szabályok voltak érvényesek (a hadifoglyokkal szembeni elbánásra, bizo­nyos fegyvertípusok betiltására stb. vonatkozólag). Két típusú konfliktus ma­rad: a különböző homo sacer csoportok közötti villongások - ‘etnikai-vallási konfliktusok', melyek erőszakot követnek el az egyetemes emberi jogokon, nem számítanak valódi háborúnak, és a nyugati hatalmak ‘humanitárius-pacifista’ in­tervencióit vonják maguk után - valamint az USA vagy az új globális rend egyéb reprezentánsai ellen elkövetett közvetlen támadások, mely esetben ismét csak nem valódi háborúkkal van dolgunk, pusztán ‘törvénytelen fegyveresek’ sze­gülnek ellen az egyetemes rendnek. Ebben a második esetben elképzelhetet­len, hogy bármely semleges humanitárius szervezet - a Nemzetközi Vörös Ke­reszt, például - közvetítsen a harcoló felek között, megszervezze a hadifogoly­cserét és így tovább, mivel a konfliktusban szereplő egyik oldal - az USA által irányított globális erő - már magára vállalta a Vörös Kereszt szerepét, mivel önmagát nem mint az egyik harcban álló felet, hanem mint a béke és globális rend közvetítőjét fogja fel, amely leveri a lázadást, és ezzel egyidőben humanitárius se­gítséget nyújt a ‘helyi népes­ségnek’. Az ellentéteknek ez a riasztó egybeesése akkor érte el a csúcspontját, mikor is a Norvég Parlament egyik jobboldali képviselője, Harald Nesvik a Nobel Bé­kedíjra kívánta jelölni Geor­ge W. Busht és Tony Blairt, méltatván nevezettek dön­tő szerepét a ‘terror elleni háborúban’, így az Orwelli mottó, 'A háború az béke’, végre valósággá válik, és a tálibok elleni katonai akció úgy mutatható be, mintha pusztán a humanitárius se- MANAMANA szerkesztőségi faliújság, Ludwig Múzeum, 2002 augusztus.

Next