Budapest felett az ég - Lengyel András kiállítása (Ludwig Múzeum, Budapest - Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest, 2003)
Ami fönt van... Egy hangyának az ég a fűszál hegyénél kezdődik. Vajon látja-e a felhó'ket? Nekem az ég, itt a Budai Vár fölött egészen alacsonyan kezdó'dik, csak kinyújtom a kezem, és jól belekavarok a felhőkbe. Aztán elhessegetem őket, hogy tiszta kék legyen fölöttem minden. De visszaúsznak, újak jönnek, és erre én lerajzolom, lefényképezem, és megfestem őket. Bámulom a lemenő Napot, gyorsan alászáll, közben beszínezi a világot körülöttem. Hajnalban a vonatablakból látom, ahogy visszatér a túloldalon, megint csak eláraszt eget-földet fénnyel és színekkel. Az a szokásom, hogy a fejem félre hajtom - alulról fölfelé - így nézem és a szememben minden friss lesz, és új mintha sohasem láttam volna ezt a képet, ezt a színfutást. Minderre emlékezem is, és az ég újra és újra gondoskodik arról, hogy ne felejtsek. És én ragaszkodom ehhez: az állandósághoz meg a változáshoz. Nincs más választásom. Makacskodok, ragaszkodom az állandóhoz, meg a változástól rettegő iszonyomhoz. A felhők ez alatt folyton-folyvást mozognak, áramlanak, fehéren és színesen kavarognak, a Nap izzik, az Égbolt kéken süt. Bámészkodók, képzelődök, okoskodok, és olvasok, mert az emberek - régi és új professzorok - könyveket írtak tele arról, amit ők is láttak, amiről képzelődtek és okoskodtak. Játszadozom és ahogyan a Nap, Hold, csillagok az ég és a felhők alakzatokat képeznek úgy megpróbálok én is képeket létrehozni. Amit látok, azt lemásolom, amit olvasok, arról meg látomásom támad. Végtelen sok eszközöm van: felhőt és eget látok, de láttukon mindig másra gondolok. Van festékem és ecsetem, mégsem ezekkel festek, hanem felhőkkel, éggel, valamint könyvekkel. így magam vagyok képemnek tárgya. A Bibliát olvasom, és arra gondolok, hogy ezen a földön az Édenkert óta csak az égbolt nem változott. Ha lehajtott fejjel járok, és magam elé meredek, ott mered előttem a meredek: a lapos járda. Olyankor kihúzom magam és felnézek az égre. Az Ég mindenkié! Lengyel András Budapest, 2002 őszén What Is Up There... For an ant the sky begins at the point of a blade of grass. Can an ant see the clouds at all? Up here above the Castle of Buda, to me the sky is low enough; all I have to do is to extend my hand and stir up the clouds. Then I can wave them off if I want to have a clear blue sky above. But the clouds keep drifting back, or new clouds arrive, and I make drawings, photographs and paintings of them. I’m staring at the setting Sun. It is going down fast and, while going down, it colours the world around me. Looking out of the window of the railway carriage at dawn I saw it returning at the other end of things and steeping the sky and the landscape in light and colour again. It is my custom to look at the Sun with my head tilted to the side, looking at it from below, as it were. And when I do so, in my eyes everything becomes fresh and new; it is as if I have never seen this picture, this riot of colours. I remember everything and the sky sees to it that I should never forget anything. And I insist on having these things, having both permanence and change. I have no other choice. I’m stubbornly sticking to permanence and, also, to my fear of change. Meanwhile, the clouds are in constant motion, they drift and stir, white or colourful, the Sun is aflame, the Sky is burning with blue. I stare, I fantasize, I think and I read because people, those old and new professors, have written big fat books about what they had seen, too, what they had fantasised and thought about. I’m having some fun with all this as I’m trying to create pictures the way the Sun, the Moon, the sky and the stars arrange themselves in figures and shapes. What I see I copy while what I read induces a vision in me. I possess an infinity of tools: I see clouds and the sky but whenever I see them they always make me think of something else. Though I have paints and brushes I paint with clouds, with the sky as well as with books. Thus I’m the subject of my own picture. I’m reading the Bible and I conclude that since the Garden of Eden the only thing that has not changed is the sky. If I walk with my head lowered and stare ahead of myself, I see, ahead of myself, the flatness of the pavement. On these occasions I pull myself upright and look up at the sky. The Sky belongs to everybody. András Lengyel Fall 2002, Budapest