Reflexinger (Műcsarnok, Budapest, 2003)
A Műcsarnok meghívja a REFLEXINGER című kiállítás megnyitására. A kiállítást megnyitja: Tolnai Ottó, 2003. június 17-én, kedden délután 6 órakor. Kiállítók: Bozsé András, Csontó Lajos, Gerhes Gábor, Jokesz Antal, Halas István, Haris László. A kiállítás megtekinthető: 2003. augusztus 3-ig. Nyitva: naponta 10-től 18 óráig, csütörtökön 12-20 óráig, hétfőn zárva. RI E N F XG L E E R x R NyE G L FEL R X E 1 X RN1 EG N F E G L R E E R X R 1E R NF E G L F E E L RX E 1 X RN 1 E G N F E G L R E E R XR 1E R N F E G L F EE L R X E 1 X R N 1 E GN F E G L R E E R XR 1 E R NF E G L F E E L R X E 1 X RN 1 E GN F E G L R E E R X Jr N G E R R E F E R L F E L R X E E 1 X F N 1 L G N E E G X R E 1 R N R G E R E F E R L F E L R X E E 1 X F N 1 L G NE E G X R E 1 R N R G E R E F E R L F E L R X E E 1 FN 1 L G NE E G X R E 1 RNR GE R ec L R E X F 1 L G N E E G X R E 1 RN G E R Hat művész friss munkáit láthatjuk a Reflexinger kiállításon. A kiállítás kurátora, Gelencsér Rothman Éva az eltérő utakon járó művészek munkáiban egymással párhuzamba vagy ellentétbe állítható vonásokat talált, ezért a Műcsarnok három termében két-két művész anyagát a következő párosításban szerepelteti: Bozsó András naturalista szemléletének pendant-ja Csontó Lajos kifinomult, játékos konceptualizmusa, Halas István szimbolikus ikerképeinek színes, élesen kontúros, realista világát Haris László nonfiguratív, mikrokozmoszokat megjelenítő, fekete-fehér, sfumatós képei ellenpontozzák, Gerhes Gábor érzéki, egyben mértanias realizmusát Jokesz Antal a pillanatot és az állandóságot, a múltat és a jelent együtt felmutató, pop artos színvilágé, meditatív hiperrealizmusa egészíti ki. A művészekkel készített körinterjúban két fő kérdésre kerestem választ: lehet-e a „reflex" pillanatát az alkotófolyamatban ihletettségnek, a cselekvés pillanatának nevezni, és egyénenként milyen impulzus hozta és hozza létre, valamint a digitális technika miként hatott az alkotók műveire, szemléletére. Mindenki a neki tetsző módon válaszolt kérdéseimre; volt, aki személyesen, diktafonra mondta el gondolatait, legtöbben digitális úton, e-mailben válaszoltak, Halas István egy „Falas" nevű file-t küldött. MI VÁLT KI a művészben olyan ingert, hogy úgy érezze, reflektálnia kell? Gondolati, filozófiai probléma? Politikai, történelmi? Érzéki, és milyen jellegű? Nosztalgikus érzések? Esetleg valakivel (kivel?) folytatott beszélgetés? Technikai probléma köré épül a mű? Ihletett pillanatait hogyan tudná megfogalmazni szavakban? Csontó Lajos: Az lenne az ihletett pillanat, amikor úgy érzem, hogy reagálnom kell valamire? Amikor meg kell szólalnom, mert nem hagyhatom szó nélkül? Ilyen direkt módon nem szoktam a dolgokra gondolni. Csak később tudatosul bennem, hogy egy kép elkészítésével valamire reflektáltam. Lehet, hogy ez baj, mert az ember fölösleges vagy hibás dolgokba is könnyen belesétál. Tehát, a felsorolt kérdés mindegyike lehet ok, sőt biztos, hogy még sok egyéb is van. Haris László: A rátalálás, az ihlet néha pillanatszerű, máskor viszont hosszas keresgélés után találom csak meg a valóban fontos részletet egy érdekesnek tűnő környezetben. Mindkét esetben azonban a felvételkor már lényegében kész a végső kép. A festményrészletek fotózása valójában meditációs folyamat. A festményben, mint egy tájban bolyongva, keresem azokat a különleges helyeket, ahol a magától alakuló, a természetes és a mesterséges, az erőszakkal alakított formák egymással harcban vagy éppen harmonikus egyensúlyban vannak. Ha megtalálom, akkor érzem, hogy történt valami, amit le kell fényképezni, ami méltó a megörökítésre. Gerhes Gábor: Egy tagadással indítanék. A művészeti alkotás nem levezethető képlet, mint egy matematikai tétel. Ez okozza örök bizonytalanságát és egyben állandó befejezetlenségét. Ha egy mű létrejöttének körülményeit vizsgáljuk, be kell érnünk újra és újra elkezdett egyszerű - vagy többszörösen összetett - mondatokkal, melyek állandóan változó féligazságokat tartalmaznak. A mondatok végei nem következnek az elejükből, vagy éppen homlokegyenest ellentétei azoknak. Vannak ritka pillanatai a koncentrációnak és az érzékenységnek, mikor valami összejön. De bele kell törődni: a művész mindig magáról beszél így vagy úgy. És a mű - az egyestés szerető - a saját életét éli. Gondolhatjuk, hogy az alkotás spirituális tevékenység, de valljuk be, saját magunk pénzben kifejezhető egyenlegére utalunk mindig! Ez megható és persze ijesztő, egyébként OK. „Felméréseink szerint a fogyasztó (úgymint a művészeté is! /saját megjegyzés/) három dologra vágyik: biztonságra, érzelmi és esztétikai élményekre” (B. Guilbaud). Amúgy nekem a biztonság tetszik a legjobban. Rejtvényekkel és kérdésekkel többet találkozunk, mint megfejtésekkel és válaszokkal. Jokesz Antal: Kezdetben természetesen saját gondolatait kutatja az ember, én kifejezetten saját identitásom meghatározására kezdtem fényképezni. Nagyon hamar rájöttem, hogy ha a fényképezésen keresztül közelítek a külvilághoz vagy akár a saját érzéseimhez, az így kirajzolódó képnek legalább annyi köze van az alkalmazott technológiához, mint magához a leképezett valósághoz. Kérdéseimet tehát egyre pontosabban tettem fel annak a médiumnak a tulajdonságait illetően is, amelyet használtam. A kapott válaszokba - szinte ösztönösen - belekerülnek azok a személyes, akár érzelmi motívumok is, amelyek azután kisebb-nagyobb titkokat is elárulnak az úgynevezett valóságról. Az utóbbi években saját, negyedszázaddal ezelőtt exponált képeimet dolgozom fel újra és újra különböző technológiákkal: az eredetileg fekete-fehér negatívokat új kivágásban nagyítottam képpé, vagy félszáz éves műtermi technikával, kézzel és ecsettel színeztem. Később a negatívok digitalizálásával számítógéppel is feldolgoztam ezt az anyagot, színeztem, és a mai „hétköznapi” látásmódnak megfelelően a reklámok, óriásplakátok vagy a plazmatévék képarányaiba torzítottam. Bozsó András: Régen, amikor még saját ütememben dolgoztam, mindig végiggondoltam, hogy vajon az elképzelésem technikailag megvalósítható-e, vagy sem. A fotózás nagyon korlátozott, egyszerű dolog, véges eszközökkel lehet benne dolgozni. S ezeket a véges eszközöket igyekeztem kiforgatni. Ez lehet, hogy szebben hangzik, mint amit valójában tettem, de akkoriban ezt így fogalmaztam meg magamnak, és így is éreztem. És akkor se sokat fényképeztem. Talán 10-15 képet csináltam pár év alatt. Baromi ritkán nyúlok fényképezőgéphez, s ez azóta se változott. Talán csak az változott meg, hogy félévente, évente felkérnek, hogy vegyek részt egy-egy kiállításon. Ezeket a kiállításokat féligmeddig külső kényszerként élem meg. Kevés technikai probléma érdekel: a negatív, a pozitív mibenléte, az idő. Mostanában inkább hétköznapi fotózással foglalkozom, amiből megélek. Amely eszközeit tekintve hasonló, de egyébként teljesen más világ. Feletlenek bennem gondolatok, hogy mit szeretnék megcsinálni, majd ennek egy töredékét valósítom meg. AZ IHLETETT PILLANAT és a megvalósult mű között milyen út húzódik? Haris László: A felvétel elkészítése után egészen minimális manipuláció következik, ami csak a nagyítás tónusainak alakítására szorítkozik. A technikai kivitelezés lépései időnként nagyon hosszúra nyúlnak, mert függenek az anyagi lehetőségeimtől, és ezek nagyon szűkösek. Vannak 1996-os felvételeim is, amelyeknek a nagyítását még nem tudtam megoldani. Képeim lényeges eleme a nagy méret. Az eredeti 4x5 inches negatívot nagyítógéppel nagyítom meg