B. Laborcz Flóra (Budapest, 2004)
B. LABORCZ FLÓRA SZIMBÓLUMAI Idő és tér szűkössége gátolja, hogy mélységeket kutató elmélkedésbe bonyolódjunk a szobrászművészi karakterek, az alkotói attitűd változatairól. Be kell érnünk ama egyszerű ténymegállapítással, hogy B. Laborcz Flóra minden emberi-művészi megnyilatkozására az érzékenység, az alig rejtőző nyugtalanság, a lehetőségek határáig - de néha azon túl is! - terjedő útkeresés, kísérletező kedv jellemző. Kockázat nélkül megtoldhatjuk azzal, hogy tehetsége az egyéniség személyiség- és mesterjegyeivel párosulva, teremti meg hasonlíthatatlan, tagadhatatlanul egyedi művek sokaságát. B. Laborcz Flóra a szobrászok azon csoportjához tartozik, akiknek nincs egyetlen, kizárólagos szobortípusa, művei mégis azonnal és könnyen behatárolhatók. Ötvösként megszerzett anyagismerete, az alakítás igényessége biztos alapot nyújt a tér- és formaalakító szobrászi gyakorlat szárnyalásához. Oeuvre-jében a legfeltűnőbb jellegzetesség a változatosság. Szokatlanul széles regiszteren játszik s fa, vas - és új, más művészeti ágazatoktól átvett - papír, textil, kötél, üveg, huzal, festék stb. - matériákat alkalmaz tisztán, önálló szerepben vagy szokatlan kombinációkban. Némely munkáján - ez főként installációira vonatkozik - „anyag funkciót tölt be a direkt vagy tükröződő fény, de még a mesterségesen alakított avagy a természetből kihasított tér is. Műveink szerkezeti, formai megoldása ugyancsak ugyancsak impulzív, szellemi energiákkal szikrásított alkotómunkáról tanúskodik. Az ív a statikus, talapzatra emelt, hagyományos szobortól a gravitációval szinte viaskodó, perlekedő, a lebegést vagy felhőjátékot imitáló, mobilitást kifejező függesztményekig feszül. A folyamat etapjai számtalan variációra kínálnak példát. Feszes zárt és nyitott forma, körvonallal ölelt, áttört sík alakzat, tömbből kivésett vagy részekből összeillesztett kőszobor, tenyérnyi dombormű, érem, kicsi „marokszobor", kész elemekből felépített plasztika, mennyezetre, falakra rejtélyes árnyékokat rajzoló, huzalra erősített szabályos vagy amorf, lapos grafikai jel, apró tárgy egyaránt felbukkan e szoborrendben. Bőséges és alkalmas eszköztár birtoklójának, amelynek segítségével a művész vizionálni képes azt a saját belső érzelmi világot, szenvedélyt és hangulatot, amelyet jelek, jelképek - szimbólumok - formájában újrateremt. Forrásai a tárgyi világból fakadnak, de a motívumok egy más dimenzióban, formakapcsolatban elvesztik eredeti jelentésüket, új minőséget hoznak létre. Az eddig mondottakból világosan következik, hogy az életmű egyes periódusaiban az éppen megjelenő problematika, hol az egyik, hol a másik anyagot, kompozíciós megoldást vagy megvalósítási technikát részesíti előnybe. Ennek megfelelően, eltérő köntösben nyerik el formájukat az egyediből általánosba emelt gondolatok. A jelképiségre törekvés azonban szinte a kezdetektől nyomon követhető. Az utolsó fél évtized műfolyamából kiszűrt, itt bemutatott „szimbólumok" az újdonság mellett, mintha valamilyen mértékű szintézisre törekvést is elárulnának. A „Felhők" című mobil-installáció vitathatatlanul a korábbi felhőszobrok elvágyódását írja az anyagtalan fény, a mozgató motor energiájával a térbe. A történelmi múlthoz, a hagyományokhoz visszacsatolás szándéka jelenik meg a gótika épületelemeiből, aszszociációs motívumaiból (létra, rács) felhúzott kompozícióin (Elképzelt építmény, Átlényegülés). A művekből egyöntetűen kiolvasható súlytalanság-igénnyel ellentétes irányt követnek a földre „kényszerített" finom vonalú, festett sztélé-alakot öltő „Térdeplő felhők". Az ősi formába rejtett gondolat mintha azt sugallná: minden szárnyalásunknak határt szab földi létünk megmásíthatatlan valósága. Ezt a földhözkötöttséget fejezi ki a nyers mészkőtömb és a formát vonalban megismétlő acélrajz marosvásárhelyi (A tér tudománya), amely súlyos tömege ellenére a lebegés könnyedségével áll a park fái árnyékában. Egyértelmű jelentése van ugyanott a talajra nehezedő, árkok véseteivel szabdalt, töredezett, mégis égésben maradt lapos kőszobornak (Szétszóratva és egybegyűjtve). Ismét a felemelkedés vágya érhető tetten a történeteket, szereplőket stilizált jelekre (vitorlás, kőtáblák) egyszerűsítő, majd ezeket folyamatba foglaló munkáin. Ilyen jellegű munka a Tisztelet Marcel Proustnak című installációja, amelyen a redukált színes „rajzok" függő textilszalagokon sorakoznak - talán a történések rendjében. Körülöttük a magasban hasonló könnyed figurák „röpködnek", a padló fölött pedig, mintegy ellenpontozva, „kötözött kövek" függnek. A „Személyes emlékhely" hajlékony ívkupolája egy puha párna fölé magasodó végletekig egyszerűsített geometrikus térforma, amelyet az íveire erősített ismét egy foszlányfelhőkre vagy kígyózó őskori hüllőkre emlékeztető, áttört, ősi jelképeket összefogó fémelemek „ellensúlyoznak", megteremtve a feszültséget és egyúttal annak feloldását. Mindez természetesen, csak a megközelítés egy lehetséges útja. B. Laborcz Flóra művészete, művei együttesen és külön-külön -, a gondolatoknak számos rétegét rejtik, így megfejtésüknek is végtelen változata kínálkozik: a csak ünnepre váró szemnek s a filozófiai mélységeket kutató szellemnek egyképpen. Salamon Nándor művészettörténész