Kondor Attila (2004)
VÉGH ATTILA MINDIG ARANYKOR VAN Platón Szókratésze az Állam tizedik könyvében a mimétiké tekhnét, az utánzó művészetet kárhoztatja. Elítéli a puszta utánzást, a valóság felszínének olyan követését, amely érzéketlen a mélység iránt. Csakhogy a platóni mélység az ideák megismerésének mélyszerkezetét jelenti, az igazság arcának megpillantását. Ez a felfogás - különösen, mióta Nietzsche kikelt a szókratizmus ellen - annak a szellemétől, amit ma művészetnek nevezünk, idegen. Mert Platón azt mondja, hogy a művészet szükségképp mindig megtorpan az erdalonnál, a hasonmásnál, a képzetnél, és az ideákig (azaz a valóságig) soha nem hatolhat. Azokat csakis a filozófus láthatja, mert csak ő képes arra, hogy a dialektiké tekhné, a tulajdonképpeni filozofálás segítségével megismerje a végső valóságot, olyan tökéletesen, amennyire ember azt ismerheti. Platón antiesztétikája parmenidészi tanokból táplálkozik. A nyugodt, moccanatlan lét nem ismerhető meg érzékelés által, csakis igaz gondolkodással. A gondolkodás ösvénye, ha az a létheiát (az igazságot, a létező feltárulását) követi, egyre világosodva vezeti ez embert a legnagyobb fényesség felé, s a tisztásra érve a helyesen gondolkodó emberrel végül megtörténik a csoda: az istenek magukhoz rendelik, s beavatják a végső bölcsességbe. A mozdulatlan lét parmenidészi, Platón filozófiáját mélyen átjáró tana hosszú időkig nem engedte levegőhöz jutni a művészetet. Hiszen ha csak a belső dialektika, lelkünk önbeszélgetése vihet bennünket közelebb a létező megértéséhez, akkor semmi értelme annak, hogy képeket nézegessünk.