Lossonczy Tamás festőművész (Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, 2004)

Kifejezés, szabadság Lossonczy Tamás szenvedélyes ember. Ahogy az évtizedek teltek, azt hiszem, egyre szenvedélye­sebb lett. A korral járó bölcsesség az egyszerűsödés, a lényeg felé tolta ezt a szenvedélyességet. Lossonczy szenvedélyesen érdeklődik az ember, az emberi viselkedés különböző formái iránt és szenvedélyesen szereti a művészetet. Ezek a papírszobrok olyanok, mint a mester rajzai, hangulatait, indulatait rögzítik. Eruptív jellegük a munkafolyamatban is tetten érhető; az elkészült művek a hajtogatás-tépés-gyűrés gesztusait mutatják. Lossonczy Tamást láthatóan nem a szobrászi értelemben vett tér- és tömegalakítás érdek­li, hanem a kifejezés. Ezért - ha ezzel lerövidítheti a kifejezéshez vezető utat -, minden további nélkül ceruzát, tollat, ecsetet ragad és rajzi vagy festői eszközöket társít a plasztikai, a három dimenziós megoldásokhoz. Életművében időről-időre felbukkannak plasztikai epizódok, de ezekben - mint az 1946-ban készített reliefszerű „spárgarajzai”, az 1968 körüli papírkompozíciók és az 1980-as huzalszobrok esetében is - a tét nem egyfajta „szobrászi kísérletezés”, nem egy másik műfaj területére történő „átruccanás”, hanem kifejezés ösztönös útkeresése. Lossonczy festőként is mindig a leg­megfelelőbbnek érzett módszert, eljárást alkalmazza közlendője kommunikációjára; e téren nincsenek (és nem is voltak) gátlásai­­ hosszú élete során kivívta magának az ehhez szükséges belső szabadságot. E szabadság megnyilvánulásaiként tekinthetünk újabb papírszobraira is. Korábbi plasztikáiról egyszer már írtam, és annak idején (1989-ben) „törékeny tárgyköltészet”-nek neveztem, valamint az oeuvre-ben lappangó „figuratív tendencia" felszínre töréseként értékeltem a mester három dimen­ziós munkáit. Ez utóbbi, a figuratív - és bizonyos narratív vonásokat is mutató - tendencia azóta fel­erősödni látszik Lossonczynál; ez elsősorban rajzain követhető nyomon. E tekintetben is a rajzok rokonai tehát zömmel figuratív új papírszobrai, de a „törékeny tárgyköltészet” kifejezés aligha érvényes rájuk. Persze törékenységük, efemer, pusztulásra ítélt jellegük hasonló plasztikai egzisz­tenciát állít elénk, mint korábban, de költészet helyett egy nyersebb, szókimondóbb, közvetlenebb, olykor karikaturisztikus-humoros vagy szatirikus hangon beszélnek. Objekt helyett szobrok, egy portrégaléria darabjai sorakoznak előttünk. Jellemeket és élethelyzeteket látunk, s alkotójuknak a „modellekről” formált véleményét. A maga töredékességében, múlékonyságában és improvizatív voltában ugyan, de Lossonczy sorozata számomra távolabbról Franz Xaver Messerschmidt karakterfejeit és Picasso szobrait, közelebbről Papp Oszkár Theophrasztosz Jellemrajzok című könyvét illusztráló grafikáit és Kováts Albert Übü-kollázsait juttatja eszembe. Talán éppen az esendő, az időnek oly kevéssé ellenálló megformáltság és a benne koncentrált fáradhatatlan, szenvedélyes kifejezési vágy ellentéte a legérdekfeszítőbb és a leginkább megindító Lossonczy Tamás papírszobraiban. Csak eszébe ne jusson senkinek „maradandó anyagba” áttéve megőrizni őket, hiszen alkotójuk régóta birtokában van már a néhai költőbarátja, Weöres Sándor javasolta bölcsességnek: „szá­nalommal tekints sziklákra, rögökre, / mért vannak örökre, / mikor csak a múlandó lelhet örömökre?” Andrási Gábor

Next