Dombrovszky László emlékkiállítása (Budapest Galéria Kiállítóháza, Budapest, 2005)
meglátogatta: „mondj valamit, hadd cáfoljam meg”. Szeretett sakkozni, talán ebből a szellemi alapállásból fakadt sajátos elemző, problémamegoldó igénye, amely festői gondolkodását jellemezte. Szívesen mutatott képet s őszintén várta a véleményt, miközben maga is kritikus szemmel figyelte a festményt, egy-egy foltot kitakarva kezével. Stani, ahogyan barátai hívták, egész Európát otthonának tekintette, ugyanakkor a zebegényiekkel tanult meg „magyarul" festeni Nagybánya-zebegányi tájszólásban, párizsias kiejtéssel. Talán épp ez tette őt a zebegényiek számára kedvessé Saját visszafojtott európaiságuk, világot látni és leírni vágyódásuk kaphatott benne tápot. A francia hatás mindvégig érezhető művészetén, akár Tokajon, Sárospatakon, Nagymaroson, vagy a Velencei-tó mellett festett, friss, impresszionisztikus előadásmódja különleges hangvételről tesz tanúságot. Több rajzkört vezetett, igen sok fiatal művésznek tudta a francia iskola értékeit közvetíteni. Rendszeres részvevője volt a tokaji nyári táboroknak is. Életútját kronológiailag nehéz nyomon követni, Magyarországról állandóan utazott: Skandinávia, Franciaország, Olaszország, Bulgária azok a helyek, ahol hosszabb időt töltött. Egy időben portréfestőként is működött. 1945 után a zebegényi kör széthullott. Előbb szellemileg, a polgári, majd a „szocialista átalakulásiban, azután apránként, fizikai értelemben is. Apám nemcsak túlélte, hanem életerővel és alkotóerővel vészelte át azokat az időket, amelyek a legtöbbjüket felőrölték. Képes volt túltenni magát alkotó- és kortársai elvesztésén és beilleszkedni a következő festőnemzedék életébe. Új barátokat talált a tokaji, bajai, sárospataki és nagymarosi, szentendrei, stb. művésztelepeken. Háza, műterme mindig nyitva állt. Művészi múltjánál, világlátottságánál, a modern művészet iránti elkötelezettségénél, nyelvismereténél fogva a fővárosi szakkörök, a művésztelepek társaságkedvelő, megbecsült alakjaként vált ismertté Olyan művész tapasztalatait, élményeit adhatta át a fiataloknak, akik nem utazhattak... Igen sok barátja volt, „Stanit” mindenki szerette. Bölcsessége, humorérzéke, a környezet és a világ iránti érzékenysége mágnesként vonzotta a fiatalokat. Megérezte, ha valaki bajban van, ott volt, amikor arra a legnagyobb szükség volt - ez nemcsak Raoul Wallenberg 1944-es embermentő akciójával kapcsolatos, hanem a hétköznapi élet emberségére is. A képzőművészeti körökben, ahol tanított, sok művészetet szerető fiatallal teremtett kapcsolatot s nevelte őket emberileg, művészileg. Órák után gyakran jártak fel hozzá a műterembe, a baráti találkozások kedves emlékek maradnak. Dombrovszky László a sokbarátú, bohém és nyugtalan vérű festő, ugyanakkor mélyen családszerető ember volt. Gyermekeivel gyengéd szeretet fűzte össze, kölcsönös őszinte ragaszkodás, megértő, tartalmas barátság volt jellemző. Csupa ellentét ember, világcsavargó és otthont teremtő, ruházkodására mit sem adó és kifogástalan eleganciájú charme-os, ironikusan csipkelődő és mindig meghatódni kész, hűtlen és hűséges, festészetében oldottan impresszionisztikus és szigorú szerkezetet igénylő. Homo ludens és homo esteticus: mindkét jelző egyformán illett rá. A játék, amit komolyan kell venni és a szépség, amire mindig és minden körülmények között fel kell figyelni. „Egyénibb hangú stílusa inkább az ötvenes évektől kezdve alakul ki” - véli Németh Lajos 1984 augusztusában a váci kiállítás megnyitásán. „Művészetében megerősödött a struktúra, a motívumokat dekoratívabban írta át pl. a sok arabeszkszerű elemmel. A kontúrvonal összekötő szerepet játszik. Művészetének lételeme a ritmus - mégpedig a szín és vonalritmus, ezekre épül képei kompozíciós rendje. Tudatosan törekedett zenei hatásra, sok képnek adhatnánk az improvizáció elnevezést - zenei értelemben", írja Németh Lajos. Nagyszerűen hegedült és zongorázott kikapcsolódásként improvizált. Költészet és zene. Ez a ká leggyakrabban előforduló szó, amikor festészetről beszél. Festői ars poeticáját - ezt a határozott arculatú, mégis káoldalú oeuvre-t is e ká társművészettel való kapcsolatában, ezek koordinátáival tudja meghatározni. A muzsika és a polika együttszülető művészetek. Mintha ezt a ká régi „képet” - kiszakítva a történelmi háttérből, ahol együtt őrződik az ősköltészet és dal születése - együttesen, alkotásként szemlélné beleütve a kompozíciót, a perspektívát, a színt, a formát. Ebben a vonatkozásban valóban elválaszthatatlanok is egymástól. 1969-ben, a Torday Alizzal folytatott beszélgetésben mondja: „A képzőművészet számomra nem logikai, spekulatív világ, hanem üzelmi, mint a költészet. A műalkotás igazsága más, mint a napi igazság. Ugyanakkor az igazság - a valódiság, a hasonlóság ütelmében vett igazság - nem édekes. Minden alkotásnak saját törvényei vannak. Az alkotás feltétele azonban mindig humánus, „tiszta forrás” az eredője.