Fülöp Ilona (Orosházi Városi Képtár, 2006)
Fülöp Ilona Tehetségét már a főiskolán bizonyították művei. Grafikai lapjai egy szeizmográf érzékenységével reagáltak a lélek rezdüléseire, és nem iskolás stúdiumok, de egy rendkívüli tehetséggel megáldott-megvert művész röntgenképei, látleletei voltak. Átvilágították, kirajzolták a monokróm nyomatok, rajzok és kísérletek az ifjú művésznövendék lényét. Föltárták hiperérzékeny idegrendszerének megrázkódtatásait. Aztán Orosháza, a család, gyermekeinek nevelése, s máris elrepült három évtized, és íme itt a befutott pálya hozadéka. Rézkarcai, remek grafikai lapjai megőrizték a lemezbe matatott üzeneteket, a sóhajokat, kiáltásokat. Vonalhálói, akár a megütött húr zengenek, hol jajgatnak, hol sikoltanak. Tiltakoznak a magány, a magárahagyatottság ellen. Fülöp Ilonáról írt korábbi szövegeimet újra olvasva, ma is érvényesnek érzem az akkor megfogalmazott gondolatokat. S most, az elmúlt évtizedek történeteit megismerve, szembesíthetjük a múlttal, a vágyainkkal, az életről, a művészetről akkor vallott elképzeléseinkkel. Íme a jelen! Hol a tanulság?! Az elementáris felismerés, hogy Kronosz, az Idő, hihetetlen gyorsasággal repül! A földi lét kurtasága szinte semmire sem elég! Az idő némán, kíméletlenül nyomul, és bénítja tettvágyunkat, vagy, fordítva, ösztönzi, de végül is semmire sem elég. Ez a felismerés munkál a művésznőben, aki nemcsak művészetének él, de három tehetséges gyermeket is felnevelt családanyaként. Most a fiatal művész gondterhelt arcára gondolok, a munkaasztalára könyöklő, zárkózott egykori növendékre, s ha összevetem a jelen gondjaival terhelt, napi élettel súlyosbított létével, felmerül bennem a gondolat: a művészet akarása óriási áldozatokkal, lemondásokkal jár, s vajon az eredmény megfelel-e a befektetett erőfeszítéseknek, hatalmas energiáknak. Elhessegetem a szkeptikus gondolatmenetet, mert nincs kegyelem. Akinek a génjeibe bekódoltatott a cselekvési düh, a művészetet művelő mazochizmus, annak nincs választása. Annak cselekedni kell! Nagy László sorait idézem: „Műveld a csodát, ne magyarázd!”. Ezzel be is fejezhetném az eszmefuttatást, de mégis szólni kell Fülöp Ilona sorsáról, amit négy évtizede nyomon követek, sajátos helyzetéről Orosházán, ahol él és alkot, azaz alkotna, ha volna mecénás, és a műveiből, a képességeiből meg tudna élni. De József Attila sem tudott költészete áruba bocsátásából lakbért fizetni, ma mégis költészete a csúcs, a magyar irodalom büszkesége. Ezen elgondolkozhatunk. Mi tudjuk, hogy a rohanó idő nem áll meg a kedvünkért. Az elzúgott évtizedek kemény munkája, lemondásokkal teljes életformája, a kiküzdött művészi hitvallás azonban talán változást feltételez. Majd meglátjuk. Most térjünk vissza a művésznő műveihez, álljunk meg a kiállított képek előtt, meditáljunk, és hagyjuk, hogy a vonalak, foltok, egy szóval az alkotások megszólaljanak bennünk. Hagyjuk, hogy a művészben megpendülő hang bennünk is visszhangra találjon. Vegyük át ritmusát, szívverését és lassan lépjük át a nem létező kaput. 2006. augusztus 22. Kass János Dante: La Divina Comedia I.; 32X45 cm; toll Angyali küzdelem; 27X18 cm; tempera Dante: La Divina Comedia II.; 29X45,5 cm; toll, tus Faludy György: Monológ életre, halálra c. verséhez (illusztráció); 30X42 cm; tus, toll Érintés; 27,7X21 cm; vegyes Üzenet; 26X18 cm; vegyes