Tóth Andrej Crazy Horse (Budapest, 2011)

TOTH ANDREJ CRAZY HORSE Az az őrjítő cupák! Amikor húszévesen több mint harmincórás buszozás után Párizsba érkeztem vászon­­nadrágban, matrózpólóban, szalmakalappal a fejemen, s lakás után néztem, a választás módfelett egyszerű volt: a legolcsóbbat! Ez a szálloda pedig a belvárosban volt, félúton az öregasszonyok felizgatása céljából a torzarcú fantom meséjével érdekessé tett ope­raház, és a valóban zűrös, hússzagú Pigalle között. Amikor odaértem, a szállodáról kiderült, hogy nemrégen még bordélyházként működött, amelynek egykori hangulatát a bíborszínben úszó falak, a furcsa, rángó szemű, kidobó­ alkatú portás, a fel-alá szemre­hunyt megértésben sétáló személyzet, s a férfiak iránt gyanúsan nagy érdeklődést mutató hölgyek még mindig őrizték. Felmentem a keskeny lépcsőn, majd a folyosón át a szobámba, s amikor benyitottam, egy sosem látott világ tárult elém: az egész szoba egy hatalmas virágtengerben úszott, de úgy, hogy belefájdult a fejem. A franciaágyon hatalmas rózsás paplan takarta el a szanaszét álló rugókat, a falakról csiricsáré, virágos papírtapéták lógtak kókadtan, a padlón hatalmas liliomok éktelenkedtek, amelyekbe ki tudja mit tapostak, tiportak a sok évtized során, s még a hamutál, a párna, s a törölköző is maga a virágoskert volt megannyi ártatlan virá­­gocskájával. A szoba egyik részét egy hatalmas ezerfajta virág mintájával súlyosbított spa­nyolfal választotta el, ahová benéztem, s ott vécécsészét, bidét, mosdót, bádoglavórt, s egy tükröt láttam a virágmintás szőnyeg, csempe, kéztörlők és lábköz­törlők társaságában. Szóval ezek a romlás virágai! Itt hajoltak föléjük, szívták magukba, tépték le őket, majd mosták le magukról az illatukat. Vajon nem itt született Baudelaire? — gondoltam ma­gamban, miközben olcsó vörösboromat felbontottam. — Lehet, hogy itt kapta egy be­avató nőtől először a hasist, vagy az ópiumot? - tűnődtem pipára gyújtva.­­ Vagy netán Henry Miller-é volt ez a szoba? S itt írta, ahogy a többnapos éhezés után a szemetesében turkálva annak a legmélyén egy sajtdarabkát talált, amelynek jobban megörült, mint kü­lönben egy langusztának? Vagy talán Rimbaud járt itt? Akár Verlaine társaságában, aki az abszint hígítás nélküli ivására akarta őt rászoktatni? Esetleg Toulouse-Lautrec? A nem, ő gazdag gyerek volt, aki csak a Moulin Rouge-t szerette, a derekakon piruettező luxustáncosnőket, mégis gyönyörű, ahogyan megörökítette fürdésüket, fésülködésüket, táncukat, öltözködésüket, vetkőzésüket, harisnyájuk húzását, s később azt is, ahogyan orvosi vizsgálatra várnak. Nézem Tóth Andrea képeit, s úgy érzem, ismét ott vagyok, a párizsi szobában, ahová éppen betévedt a Crazy Horse színpadáról túlsúlya miatt pihenőre kényszerült csoda­táncosnő, s miközben ágyamon elterül, a lábában gyönyörködöm, ebben az egykor nád­­szálvékony, mára csülökké érett cápákban, amely olyan, mint egy fordított borosüveg, amelybe az élet megannyi története, élvezete és mérge lett belelocsolva. A hangulat forró, így a kép háttere is vörös, ahogy maga a pokoli budoár, amelybe ez a szörny bedönti szí­vének kedves áldozatát, mielőtt elrohanna esti műsorára vissza a színpadra, ahol bár már nem az első, és nem is a második sorban, de a harmadikban még emelgetheti lábacskáit. S azokat van, aki a nádszálvékonynál sokkal jobban szereti, s busásan megfizeti boldogan a vele járó kellemes perverzitást, a szinte sértő markolászást a lélekpezsdítő szélhámos kacarászás közben. És sorolhatnám a többi képét is, amelyek közvetlenségükkel, pompásan telibe­ ta­­láló egyszerűségükkel és nagyszerűségükkel, zsigeri érzékiségükkel és páratlan ki­finomultságukkal mind-mind az életet, a kalandot, a kacajt és a zsivajt éltetik. A nyögésekkel és perlekedésekkel betakart párizsi utcákat, a ruháikban meztelen, mez­telenségükben ősi szerepükbe bújt nőket, akik végigtombolják az éjszakát és végig kiabálják a napot, akik végigmosolyogják és végignyafogják a kalandot, s végigüvöl­tözik és végignyöszörgik az összezártságot. Akikkel nem lehet élni, s akik nélkül nem lehet élni. Ezek a nappal világosságban kidörzsölt, tyúkszemes, szétkaszabolt zsíros lábak, amelyek az éjszakai reflektorok fényében ismét a legperverzebb vágyak titok­zatos tárgyaiként csillannak meg, s őrjítik meg azt is, aki még délelőtt ezek láttán felböfögte a szalámit. Tóth Andrej festményei szinte az arcunkba ordítják ezt a hangulatot: mélyen lé­legeznek, karcosan suttognak, napfényként kacagnak és röfögve nyöszörögnek. S bár iszonyú kézenfekvő volna őket Toulouse-Lautrec világával rokonítani, én mégis azokban egy vadabb, őszintébben felkacagó és felsikoltó világot látok. Egy kicsit magyart és egy kicsit oroszt is, amelyben az idézetek és utalások humora úgy hozzák el a párizsi nőket hozzánk, hogy rádöbbenjünk, a javuk itt van közöttünk, a környé­künkön, és ha netán egyszer kinyitnánk a szemünket, talán még meg is láthatnánk, találhatnánk, simogathatnánk őket, ezeket az amennyire vonzó, legalább ugyanany­­nyira életveszélyes nőket.

Next