Muzsika, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-01-01 / 1. szám - GÁCH MARIANNE: Egy óra a 75 éves Kodály Zoltánnál
nyéből az erő és lágyság különös keveréke árad, s ahogy elnézem, megintcsak elérzékenyülök tőle, úgy mint amikor remekmű, kép vagy szobor előtt állok. Megszólal: — Első alkalommal felelek most arra az elcsépelt újságírói kérdésre: min dolgozom? Azért, mert általános iskolai énekeskönyvet csinálok. Negyedszer fogok neki ennek a munkának. A 30-as években, elsőnek a „Szó-Mi" füzetek jelentek meg, ezeket Ádám Jenővel együtt szerkesztettem. Ádám ugyanis az egyetlen teljes képzettségű zenészünk, aki elemi iskolában is tanított. Én ugyan nem tanítottam elemiben, de falusi útjaim alkalmából gyakran be-benéztem egy-egy iskolába. Megesett az is, hogy elhívták a tanítót, és egy kis ideig én helyettesítettem. — Hol? — Például Gömör megyében. Még az első világháborút megelőzőn. Rögtön azt tapasztaltam, hogy a gyerekek természetellenes merevséggel éneklik azokat a dalokat, amelyek az akkori énekeskönyveket ellepték, s felszabadultan, természetesen dalolják a magukét. — A magukét? Mit nevez Tanár Úr annak? — A maguké: a néphagyomány, vagyis az, amit már iskola nélkül is tudtak. — S amit iskola nélkül tudtak, az mind jó volt? — Amit falun tudtak, az jó volt, már csak azért is, mert akkoriban még nem volt rádió és nem fertőzött a sláger, még nem kezdődött meg a falu városba tódulása. Már akkor láttam, hogy az iskolai énektanításnak a néphagyományon kell alapulnia. — A második énekeskönyv, úgy tudom, majdnem két évtizeddel később látott napvilágot. — Igen — mondja Kodály —, csaknem húsz év telt el a közbejött események miatt. A „Szó-Mi"-sorozat nem volt hivatalos tankönyv, mégis nagyon elterjedt, mert sok tanító a gyakorlatból győződött meg arról, hogy ennek segítségével több eredményt ér el. A második énekeskönyv már iskolai énekgyűjtemény volt és 1947-ben jelent meg. Ezt, még mielőtt teljes hatását elérte volna, kivonták a forgalomból. 1948-ban jelent meg a harmadik. Ádám Jenővel együtt titkos pályázaton kaptunk rá megbízást. Ez sem volt hosszú életű. Utána egy másik, új énekeskönyvet adtak ki, amelyből énekkönyv lett, a két bellrt, az „e"-t és az „s"-t nyilván takarékosságból süllyesztették el. Tavaly aztán az Oktatásügyi Minisztérium ismét minket bízott meg az új énekeskönyv szerkesztésével. Az első kötettel már elkészültünk. Most a továbbiakon dolgozunk. — Az új énekeskönyv a három eddigi változat közül melyikre hasonlít leginkább? — A harmadikra. De természetesen minden reményünk az, hogy a negyedik jobban sikerült, mint az első három. Végtére is, elég tapasztalattal gazdagodtunk az évek során. Az alapelv azonban ma is: a néphagyomány és a relatív szolmizáció. — Vajon ez az új általános iskolai tankönyv feltételezi-e az óvodai előképzettséget? — Nem. Azért sem, mert a gyermekeknek mindössze 28%-a jár óvodába. Aki pedig járt és tanult már, legföljebb ismétel majd. A Zeneműkiadó most ismét megjelenteti Kodály Zoltán tizenhat évvel ezelőtt írt ,,Zene az óvodában" című nagyjelentőségű tanulmányát. Az új kiadásban Kodály függeléket írt hozzá, amelynek a címe: ,,Utóirat 1957-ben". Az atya szeretetének szigorú igényességével oktat-bírál benne. .... . A gyermek mindent megtanul — írja a többi között —, ha van, aki tanítani tudja. Ami ma csoda, az az idők múltán természetes kell, hogy legyen. Több, mint félévszázados megfigyelés alapján állítom, hogy botfülű magyar gyermek nincs. Egyetlen iskolatársamra emlékszem, akinek annyira nem volt érzéke hangmagasság iránt, hogy mindenki nevetett, amikor énekelt. Schickhuber Gedeonnak hívták, 16 éves korában már nem tudta megtanulni, amit 5 éves korában talán még ő is megtanulhatott volna. Ritmusban meg éppen fölötte állunk szomszédainknak. Még a régi közös hadseregben megállapítottadi, hogy leghamarabb a magyar legénység tanulja meg az ütemes menetelést."