Muzsika, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-01-01 / 1. szám - GÁCH MARIANNE: Egy óra a 75 éves Kodály Zoltánnál

nyéből az erő és lágyság különös keveréke árad, s ahogy elnézem, megintcsak elérzéke­nyülök tőle, úgy mint amikor remekmű, kép vagy szobor előtt állok. Megszólal: — Első alkalommal felelek most arra­ az el­csépelt újságírói kérdésre: min dolgozom? Azért, mert általános iskolai énekeskönyvet csi­nálok. Negyedszer fogok neki ennek a munká­nak. A 30-as években, elsőnek a „Szó-Mi" füze­tek jelentek meg, ezeket Ádám Jenővel együtt szerkesztettem. Ádám ugyanis az egyetlen tel­jes képzettségű zenészünk, aki elemi iskolában is tanított. Én ugyan nem tanítottam elemiben, de falusi útjaim alkalmából gyakran be-benéz­tem egy-egy iskolába. Megesett az is, hogy el­hívták a tanítót, és egy kis ideig én helyettesí­tettem. — Hol? — Például Gömör megyében. Még az első világháborút megelőzőn. Rögtön azt tapasztal­tam, hogy a gyerekek természetellenes merev­séggel éneklik azokat a dalokat, amelyek az ak­kori énekeskönyveket ellepték, s felszabadul­tan, természetesen dalolják a magukét. — A magukét? Mit nevez Tanár Úr annak? — A maguké: a néphagyomány, vagyis az, amit már iskola nélkül is tudtak. — S amit iskola nélkül tudtak, az mind jó volt? — Amit falun tudtak, az jó volt, már csak azért is, mert akkoriban még nem volt rádió és nem fertőzött a sláger, még nem kezdődött meg a falu városba tódulása. Már akkor lát­tam, hogy az iskolai énektanításnak a népha­gyományon kell alapulnia. — A második énekeskönyv, úgy tudom, majdnem két évtizeddel később látott napvilá­got. — Igen — mondja Kodály —, csaknem húsz év telt el a közbejött események miatt. A „Szó-Mi"-sorozat nem volt hivatalos tankönyv, mégis nagyon elterjedt, mert sok tanító a gya­korlatból győződött meg arról, hogy ennek se­gítségével több eredményt ér el. A második énekeskönyv már iskolai énekgyűjtemény volt és 1­94­7-ben jelent meg. Ezt, még mielőtt tel­jes hatását elérte volna, kivonták a forgalom­ból. 1948-ban jelent meg a harmadik. Ádám Jenővel együtt titkos pályázaton kaptunk rá megbízást. Ez sem volt hosszú életű. Utána egy másik, új énekeskönyvet adtak ki, amelyből énekkönyv lett, a két bellrt, az „e"-t és az „s"-t nyilván takarékosságból süllyesztették el. Ta­valy aztán az Oktatásügyi Minisztérium ismét minket bízott meg az új énekeskönyv szerkesz­tésével. Az első kötettel már elkészültünk. Most a továbbiakon dolgozunk. — Az új énekeskönyv a három eddigi válto­zat közül melyikre hasonlít leginkább? — A harmadikra. De természetesen minden reményünk az, hogy a negyedik jobban sike­rült, mint az első három. Végtére is, elég ta­pasztalattal gazdagodtunk az évek során. Az alapelv azonban ma is: a néphagyomány és a relatív szolmizáció. — V­ajon ez­ az új általános iskolai tankönyv feltételezi-e az óvodai előképzettséget? — Nem. Azért sem, mert a gyermekeknek mindössze 28%-a jár óvodába. Aki pedig járt és tanult már, legföljebb ismétel majd. A Zeneműkiadó most ismét megjelenteti Kodály Zoltán tizenhat évvel ezelőtt írt ,,Zene az óvodában" című nagyjelentőségű tanulmányát. Az új kiadásban Kodály függe­léket írt hozzá, amelynek a címe: ,,Utóirat 1957-ben". Az atya szeretetének szigorú igé­nyességével oktat-bírál benne. .... . A gyermek mindent megtanul — írja a többi között —, ha van, aki tanítani tudja. Ami ma csoda, az az idők múltán természetes kell, hogy legyen. Több, mint félévszázados megfigyelés alap­ján állítom, hogy botfülű magyar gyermek nincs. Egyetlen iskolatársamra emlékszem, aki­nek annyira nem volt érzéke hangmagasság iránt, hogy mindenki nevetett, amikor énekelt. Schickh­uber Gedeonnak hívták, 16 éves korá­ban már nem tudta megtanulni, amit 5 éves korában talán még ő is megtanulhatott volna. Ritmusban meg éppen fölötte állunk szom­szédainknak. Még a régi közös hadseregben megállapítottadi, hogy leghamarabb a magyar legénység tanulja meg az ütemes menetelést."

Next