Muzsika, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-01-01 / 1. szám - ERNEST ANSERMET: Kodály Zoltán mint alkotó

ERNEST ANSERMET: KODÁLY ZOLTÁN MINT ALKOTÓ A Nyugat zenei érdeklődése a háború óta fokozottan olyan esztétikai jellegű kísérletek felé fordul, amelyek merő technikává alacso­nyítják a muzsikát. A mesterségnek és az új l­ine hajhászásának biztosított elsőbbségben, a zenének technika útján kívánt megújításában Sztravinszkij egy húron pendül a dodekafonis­tákkal. Ez a szemlélet, amely szem elől téveszti a zene emberi jelentését, sőt végzetesen a mu­zsika értelmének kiforgatására vezet, kultú­ránk mélységes válságára utal. Mert a zene nem csupán művészet, hanem művészetből sar­jadzó nyelv is, amely valóban csak akkor ha­tásos, ha a Szép feltételeivel áll összhangban. Hangsúlyozom, a zenében a nyelvezet keze­lése a művészet, nem pedig végcéljának, ren­deltetésének vagy hatásának irányítása, mely utóbbiak az emberi érzésvilág sokrétűségének és normáinak kifejezésére hivatottak. Ez azt jelenti, hogy a muzsikus esztétikai tevékenysége csak annyira értékes, amilyen mértékben saját személyének, mint érzelmi lénynek, elkötelezettségét művében kifejezésre juttatja. Azaz, az érzésvilágnak a zenei műben kifejezésre jutó sokrétűsége és normái az em­ber erkölcsének értékmérői, mégpedig olyan értelemben, hogy az emberi érzékenység, a cse­lekvésben hajtóerőként közrejátszó érzelem önnön értékét határozza meg a kozmikus és az emberi világ előtt. Ilyképpen a zene végső fokon az emberi er­kölcs esztétikai kifejezője. Gondolati létbe, képzeletbeli világba vezet, ahol az ember, megszabadulva az anyagi lét bizonytalanságai­tól, érzésmódján keresztül ébred rá a létéből fakadó lehetőségekre. A zenei alkotásban a külső kötöttségektől felszabadult lélek hívja életre a mű tárgyát, éppen ezért ad önmagá­ról eszményi és törvényszabó jelentést. Ha viszont ez így igaz, akkor minden zene­mű kettős értékkövetelményt támaszthat: er­kölcsit és esztétikait. Az esztétikai követelmény a formák állandó megújhodását, a zenei lényeg kívánatos frissítését célozza. A zenész képzelő­erején és találékonyságán múlik, hogy ennek megfeleljen. De az ilyen találékonyság mit sem ér, ha nincs összhangban a kifejezés kénysze­rítő erejével. A mű tehát megfelel az esztétika követel­ményeinek, ha alkotója kellő kifejező erővel rendelkezik és ura a nyelvnek. A muzsikus ne kényszerítse önmagát arra, hogy újat alkosson s műve ezáltal jelentsen új hozzájárulást a ze­néhez. Muzsikája azért legyen új, mert az egyéniségnek hiteles kifejezője, az egyéniség pedig mindig eredeti. Mindaz, ami a muzsikában kifejezésre jut, egyébként mindig az emberi személyiség álta­lános vonásaira utal, de sajátos módon. Az utóbbi viszont az alkotó egyéniségre, továbbá arra a közösségre jellemző, amelyhez a szerző tartozik. Ezért a zene ha nem is nemzetközi nyelv, amint túl gyakran hangoztatják, olyan nyelvezet, melyen a legkülönfélébb emberek érintkezhetnek egymással és felismerhetik egy­más emberi voltát, sőt egymástól eltérő sajá­tosságait is. Egy zenemű attól lesz jelentős, hogy a mű­vész nem fontolgatva, hanem ösztönösen és mint Ernest Ansermet .

Next