Muzsika, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-01-01 / 1. szám - L. L.: Kodály Zoltánné

IC O D AI, Y Z­O LT V X W1 0 Emma asszony meghalt. Még­ ha titkon sejtettük is, hogy elmegy — nem mertünk rá gondolni. Bíztunk abban a legendás életerőben, amely a névnapját köszöntő óvodásokat és a beteg­ágyánál tisztelgő világjárt­ művészeket is cso­dálatba ejtette. Bíztunk annak a szeretetnek az éltető ere­jében, amely közel félévszázada fűzte őket egybe: Kodály Zoltánt és Emma asszonyt. Bíztunk a magunk forréi óhajának erejében: bencsak­ megérné a december tizenhatodikát, az ő legkedvesebb napját — Kodály születés­napiéit! Nem érhette meg. Elment előbb csöndesen.­lrégi fénykép került a kezünkbe: kis fa­lusi luíz napsütötte ajtajában három vándor pihen — Kodály Zoltán, Kodály Zoltánné és Bartók Béla. Kodé­lyné kezében frissen lépett­virág — mintha a frissen gyűjtött népdalok szimbóluma volna. A dúsan faragott ajtó is hívogató jelkép: aki átlépi küszöbét, virágok­kal ékes, napsütötte házba jut ... Mi már tudjuk, hogy a vándorok eljutot­tak oda. Szellemének sziporkái segítettek lángra lob­bantani a tüzet, amely hosszés életének emlé­két ma is beragyogja. Talán sírfeliratát fo­galmazta meg születésnapi versesköteteinek mottójában: Nem magamnak: Neked írtam: Nem magamnak: Neked éltem!

Next