Muzsika, 1966 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1966-02-01 / 2. szám - GERGELY PÁL: Magyar bemutató
mára. Ahogyan Liszt lobogó, patetikus nyelvezetét a Lisztről elnevezett, 90 éves Zeneakadémia pódiumán megszólaltatta, abban volt valami a nagyok titkait értő mester megnyilatkozásaiból, aki éppen erről a helyről indította el oratóriuménekes gárdánk nem egy élő és holt kiválóságát — még akadémista korukban. Beszélhetünk tempóinak esetleges terjengősségéről, de a nehezen kristályosodó Liszt-mű megformálása — Szabó Miklós őszintén átélt, bár hangban nem mindig töretlen tenorszólójával — monumentálisra sikerült. A Budapesti Kórus összes erényeit sikerült fölfedeznünk a zsoltár hangzásában. Ferencsik János Bartók Cantata profanaját vezényelte ezúttal kisebb intenzitással, mint ahogy tőle megszoktuk. A monumentális liszt-mű tömbjei után a kétfelé osztott kórus polifon szövedéke nem kapta meg azt az éles vonalrajzot, amelyet Ferencsik pálcája alatt máskor a tempók íve, a ritmus elektromos feszültsége teljes biztonsággal szokott közvetíteni. Réti József és Faragó András énekelte a szólókat. Réti énekének „bel canto"-ja a mű végén „a legkedvesebbik fiú'' búcsúhangjaiban felejthetetlenül szép pillanatokat hagyott emlékül a hallgatóságban. Forrai Miklós — a kórus vezető karnagya — dirigálta az est második felét. Magyarországi bemutatóként Kodály „Oda" c. kórusműve hangzott el. O'Shaughnessy (1844—1881) versét Raics István fordította. Az eredetileg angol nyelvre komponált mű „visszatekintés"-ként hatott, akárcsak Kodály prózai írásainak hasonló című gyűjteménye. FölAz egyre szebben, egyre érettebben és mind spontánabb, természetesebb szabadsággal muzsikáló Weiner Vonósnégyes legutóbbi kamaratermi hangversenyén hangzott el Kardos István IV. kvartettje, először. Nem minden szándékosság nélkül kerül a mondat végére és kap ezáltal bizonyos hangsúlyt az először, hanem a recenzor azon meggyőződésének kifejezéseképpen, miszerint még nem egyszer rákerül a Vonósnégyes műsoraira. Illő azonban, hogy a recenzor e személyes meggyőződését kellőképpen okadatolja. Van Kardos vonósnégyesében valami bácsis. Ahogy a negyedik tétel kródájának komoly, szigorúan tonális — mondhatnánk: ferencjóskaruhás — lírai kicsengése előtt figyelmeztetőleg felemelt ujjal megáll a dominánson, az mosolyogtatóan és költőien naiv. Nincs rá jobb szó: bácsis. S ebből eredően tiszta is. Becsületes. Tegyük sietve hozzá: nem mindenütt egyforma. A harmadik (Rondo-) tétel a maga robusztus és figyelemreméltóan változatos, ötletes ritmusaiban például eleven férfierő, mélyről fakadó szenvedély fedezhettük benne az énekhang, a kórushangzás világhírű mesterének sajátos harmóniáit éppúgy, mint olykor tömegdal-igényű uniszónóit, de az így föltámadt igény nehezen talált rá a forma és a stílus egységének acélvázára, amely az oratóriumjellegű Kodály-műveket ma is élteti. Forrai Miklós nagy lendülettel mutatta be a kompozíciót, annak részletszépségeire ügyelve kórusban és zenekarban egyaránt. Dirigálásában úgy éreztük, hogy a zenei formálás kérdéseire szinte a főpróbáig nem adott végleges választ önmagának, s ezt az előadáson kívánja megtenni. Művészi erőfeszítéseit a közönség az ünnep fényében szemlélve méltatta is, és a pódiumra lépő szerzőt az előadókkal együtt lelkes tapssal köszöntötte. Ez a lelkesedés még fokozódott, amikor a Budapesti Kórus a vendégkarmesterek, a bemutató szellemi terhe, felelőssége alól szabadulva teljes odaadással állhatott egy régebben énekelt, jól kipróbált mű szlogálatába. Szabó Ferenc „Föltámadott a tenger"-ének „Csatadal'' tétele az est legintenzívebb dalolását jelentette. Kritikai beszámolónkat nem éreznénk őszintének és teljesnek, ha nem említenénk meg: valamennyi jelenlevő nevében sajnáltuk, hogy az alapító karnagy, Bárdos Lajos csupán hallgatója és nem zeneszerzője, vagy dirigense lehetett az ünnepi estének. Egészségi állapota azonban ezt nem tette lehetővé. Az általa alapított kórus ma is sok közvetett és közvetlen nyomát viseli munkájának és Forrai Miklós személyében értékes biztosítékot mondhat magáénak jövőjére nézve. Lukin László él. De a mesterség alapos tudása fegyelmet és formát teremt az anyagban, mely erejénél fogva mindenképpen a mű legjobb tételévé avatja ezt a rondót. A percnyi rövidségű Allegro scherzando II. tétel szervesen illeszkedik az első tétel és az említett vaskosabb rondó közé; nemcsak szervesen , szellemesen is: komolykodó, okos és folytonos váltóhangjai okuláréján át fontoskodónak induló fogatóval kezdi, majd az energiák gyors sűrítése, torlasztása révén előkészítőjévé lesz az elkövetkező robusztus tételnek, nem kis szerkesztési ökonómiáról téve tanúságot. Kérdőjelek csupán az első tétel nyomán támadnak — és maradnak — a rokonszenves mű tanulmányozójában. Itt bizony érik az embert csalódások is. Mindenekelőtt a nem túl sokat és azt se valami érdekesen mondó témaanyag miatt. Az egész tétel valahogy bevezető jellegű, nem egy négytételes mű „fő" tétele. Az ember folyton várja, hogy a kicsit tétován, kicsit visszafogott modorban exponált gondolatmag egyszer csak valahol vérbeli főtémává, igazi szonátatétellé táltosodik, de egyre újabb és újabb jeleit észleli az amúgy sem MAGYAR BEMUTATÓ