Muzsika, 1966 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1966-02-01 / 2. szám - GERGELY PÁL: Magyar bemutató

mára. Ahogyan Liszt lobogó, patetikus nyelvezetét a Lisztről elnevezett, 90 éves Zeneakadémia pódiu­mán megszólaltatta, abban volt valami a nagyok titkait értő mester megnyilatkozásaiból, aki éppen erről a helyről indította el oratóriuménekes gárdánk nem egy élő és holt kiválóságát — még akadémista korukban. Beszélhetünk tempóinak esetleges terjen­gősségéről, de a nehezen kristályosodó Liszt-mű megformálása — Szabó Miklós őszintén átélt, bár hangban nem mindig töretlen tenorszólójával — monumentálisra sikerült. A Budapesti Kórus összes erényeit sikerült fölfedeznünk a zsoltár hangzá­sában. Ferencsik János Bartók Cantata profanaját vezé­nyelte ezúttal kisebb intenzitással, mint ahogy tőle megszoktuk. A monumentális liszt-mű tömbjei után a kétfelé osztott kórus polifon szövedéke nem kapta meg azt az éles vonalrajzot, amelyet Feren­csik pálcája alatt máskor a tempók íve, a ritmus elektromos feszültsége teljes biztonsággal szokott közvetíteni. Réti József és Faragó András éne­kelte a szólókat. Réti énekének „bel canto"-ja a mű végén „a legkedvesebbik fiú'' búcsúhangjaiban felejthetetlenül szép pillanatokat hagyott emlékül a hallgatóságban. Forrai Miklós — a kórus vezető karnagya — dirigálta az est második felét. Magyarországi be­mutatóként Kodály „Oda" c. kórusműve hangzott el. O'Shaughnessy (1844—1881) versét Raics István fordította. Az eredetileg angol nyelvre komponált mű „visszatekintés"-ként hatott, akárcsak Kodály prózai írásainak hasonló című gyűjteménye. Föl­Az egyre szebben, egyre érettebben és mind spontánabb, természetesebb szabadsággal muzsi­káló Weiner Vonósnégyes legutóbbi kamaratermi hangversenyén hangzott el Kardos István IV. kvar­tettje, először. Nem minden szándékosság nélkül kerül a mon­dat végére és kap ezáltal bizonyos hangsúlyt az először, hanem a recenzor azon meggyőződésének kifejezéseképpen, miszerint még nem egyszer rá­kerül a Vonósnégyes műsoraira. Illő azonban, hogy a recenzor e személyes meggyőződését kellőképpen okadatolja. Van Kardos vonósnégyesében valami bácsis. Ahogy a negyedik tétel kródájának komoly, szigo­rúan tonális — mondhatnánk: ferencjóskaruhás — lírai kicsengése előtt figyelmeztetőleg felemelt uj­jal megáll a dominánson, az mosolyogtatóan és költőien naiv. Nincs rá jobb szó: bácsis. S ebből eredően tiszta is. Becsületes. Tegyük sietve hozzá: nem mindenütt egyforma. A harmadik (Rondo-) tétel a maga robusztus és figyelemreméltóan változatos, ötletes ritmusaiban például eleven férfierő, mélyről fakadó szenvedély fedezhettük benne az énekhang, a kórushangzás világhírű mesterének sajátos harmóniáit éppúgy, mint olykor tömegdal-igényű uniszónóit, de az így föltámadt igény nehezen talált rá a forma és a stílus egységének acélvázára, amely az orató­riumjellegű Kodály-műveket ma is élteti. Forrai Miklós nagy lendülettel mutatta be a kompozíciót, annak részletszépségeire ügyelve kó­rusban és zenekarban egyaránt. Dirigálásában úgy éreztük, hogy a zenei formálás kérdéseire szinte a főpróbáig nem adott végleges választ önmagának, s ezt az előadáson kívánja megtenni. Művészi erő­feszítéseit a közönség az ünnep fényében szem­lélve méltatta is, és a pódiumra lépő szerzőt az előadókkal együtt lelkes tapssal köszöntötte. Ez a lelkesedés még fokozódott, amikor a Bu­dapesti Kórus a vendégkarmesterek, a bemutató szellemi terhe, felelőssége alól szabadulva teljes odaadással állhatott egy régebben énekelt, jól ki­próbált mű szlogálatába. Szabó Ferenc „Föltáma­dott a tenger"-ének „Csatadal'' tétele az est leg­intenzívebb dalolását jelentette. Kritikai beszámolónkat nem éreznénk őszinté­nek és teljesnek, ha nem említenénk meg: vala­mennyi jelenlevő nevében sajnáltuk, hogy az ala­pító karnagy, Bárdos Lajos csupán hallgatója és nem zeneszerzője, vagy dirigense lehetett az ün­nepi estének. Egészségi állapota azonban ezt nem tette lehetővé. Az általa alapított kórus ma is sok közvetett és közvetlen nyomát viseli munkájának és Forrai Miklós személyében értékes biztosítékot mondhat magáénak jövőjére nézve. Lukin László él. De a mesterség alapos tudása fegyelmet és for­mát teremt az anyagban, mely erejénél fogva mindenképpen a mű legjobb tételévé avatja ezt a rondót. A percnyi rövidségű Allegro scherzando II. tétel szervesen illeszkedik az első tétel és az említett vaskosabb rondó közé; nemcsak szerve­sen , szellemesen is: komolykodó, okos és foly­tonos váltóhangjai okuláréján át fontoskodónak induló fogatóval kezdi, majd az energiák gyors sűrítése, torlasztása révén előkészítőjévé lesz az elkövetkező robusztus tételnek, nem kis szerkesz­tési ökonómiáról téve tanúságot. Kérdőjelek csupán az első tétel nyomán támad­nak — és maradnak — a rokonszenves mű tanul­mányozójában. Itt bizony érik az embert csalódá­sok is. Mindenekelőtt a nem túl sokat és azt se valami érdekesen mondó téma­anyag miatt. Az egész tétel valahogy bevezető­ jellegű, nem egy négytételes mű „fő" tétele. Az ember folyton vár­ja, hogy a kicsit tétován, kicsit visszafogott modor­ban exponált gondolat­mag egyszer csak valahol vérbeli főtémává, igazi szonátatétellé táltosodik, de egyre újabb és újabb jeleit észleli az amúgy sem MAGYAR BEMUTATÓ

Next