Muzsika, 1974 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1974-06-01 / 6. szám - FASANG ÁRPÁD, IFJ.: Szabó Miklós

szerkezetű Humoreszkje kiapadhatatlan fantáziával szárnyalt Franks keze nyo­mán, Brahms Intermezzóiban végtelen gyengédséggel szóltak a borongós meló­diák. Beethoven utolsó zongoraszonátá­jának első tétele lenyűgöző pátosszal bomlott ki, a mű végkicsengése pedig szinte anyagtalanul tündökölt, sugárzott az egyre aprózódó mozgás, a trilla-füzé­rek lehelletfinom megszólaltatásával. Frankl Péter több ráadással búcsúzott az őt ünneplő közönségtől. Ha szólóesten nem is, zenekari kon­certeken néhány fiatal zongoristánkat is meghallgathattuk. JANDÓ JENŐ Pro­kofjev szinte még kamaszkori I. Zongo­raversenyét játszotta a Rádiózenekar Erdélyi Miklós vezényelte koncertjén (márc. 27.) A mű valósággal tobzódik a hangszer virtuóz lehetőségeinek mámo­rában: a fiatal Prokofjev egy zongora­verseny első díjára pályázott vele (el is nyerte a díjat). Jandó Jenő előadása azért volt kiváló, mert remek technikai adottságokkal felvértezett zongorista lé­vén, maga is élvezettel, örömmel szólal­tatta meg a mű nehéz, de hálás szóla­mát. Ez az est egyébként egy szép, s ná­lunk meglehetősen ismeretlen Stravin­sky-művet is bemutatott. A tulajdon­képpen színpadi zenének készült Per­séphone előadásában a zenekar mellett énekkar és tenorszóló vesz részt. Per­séphone eredetileg a színpadi játékban is résztvevő szerep. Az előadás csak egyes részleteiben sikerült (nagyon jó munkát végzett pl. a kórus), ami nem csoda, ha a magyarországi, nagyon hé­zagos, szinte csak most kialakuló Stra­vinsky-interpretációs gyakorlatra gon­dolunk. Papp Éva vonzó főhős lenne, de gyenge a hangja. A gondosan felkészült Fülöp Attila túlságosan is saját hangjá­hoz-egyéniségéhez igazította Eumolpos szólamát. Abban a reményben hallgat­tuk a Perséphone előadását, hogy az első lépcsőfok egy majdani érettebb, igazabb megszólalás felé. A RÁDIÓZENEKAR egy másik hangversenyén (ápr. 2.) Ránki Dezső Ravel G-dúr zongoraversenyével mű­ködött közre. A mű — szerzőjének vé­leménye szerint — „vidám és csillogó, anélkül, hogy mélységre vagy drámai hatásra igényt tartana." A darab nem­régiben Entremont előadásában kifeje­zetten unalmasnak tűnt. Ránki meg­mutatta, hogy ragyogóan szellemes, el­ragadóan szórakoztató, könnyű, habos, élvezetes darab: a közönség a finálé kétszeri eljátszását is kikövetelte magá­nak. A sikerből a Lehel György vezet­te zenekar is méltán vette ki részét. Ér­tékes volt a hangverseny másik két szá­ma is: Mahler Des Knaben Wunder­hornja (Andor Éva és Gáti István elis­merést érdemlő közreműködésével) va­rázslatos és mélyértelmű zenekari szí­nekben pompázott. Ravel La Valse­ának hangorgiája mögött is felsejlett a mű keletkezését kiváltó nosztalgikus ra­veli hangulat. A zenekar ápr. 11-i estjén HIROJUKI IWAKI vezényelte. Az igen határozott, céltudatos vendégkarnagy összeszedett, jó produkcióra ösztönözte az együttest: a Mozart szimfóniából (K. 338) különö­sen a vonóskar csiszolt, szonárus hang­zása marad emlékezetes. Muszorgszkij— Ravel: Egy kiállítás képei c. művének egymással élesen kontrasztáló, monu­mentális tablókká növelt, helyenként döbbenetes erejű előadásában is győzte a zenekar a karmester diktálta nem mindennapos iramot, s a jó összhatás feledtetni tudta a kisebb kisiklásokat. A műsor második számaként Szegedi Anikó Kadosa Concertinóját játszotta. Mind a mű, mind az előadás meleg fo­gadtatásra talált. HIROJUKI IWAKI (Diner Tamás felv.)

Next