Muzsika, 1983 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1983-02-01 / 2. szám - MARÓTHY JÁNOS: Hadd írjak cikket kritika helyett
Maróthy János: Hadd írjak cikket kritika helyett E zavaros cím magyarázatául szépirodalmi idézetek tolulnak tollamra. Mondjuk: „Minden egész eltörött". Vagy Esterházy Péter egyik regényhősének mondása: — Fiam, jegyezd meg: ha valami nincs ott, ahol van, akkor ott kell keresni, ahol nincs. Tudniillik, a Muzsika szerkesztősége három feladattal bízott meg: egy bemutatóról, egy emlékhangversenyről és egy vidéki eseményről szóló beszámolóval. Mondjuk, még egy negyedikkel is: egy évfordulós megemlékezéssel. Számomra mindegyikből azonos tanulság adódott: van jó zenénk, vannak jó előadóink, van érdeklődő közönség - csak mindez sokszor nem talál egymásra, zenei életünk „reszortosodása" miatt. De hol írjam ezt meg, ha én magam is „reszortosodtam"? Írhatok egy műbírálatot a „Bemutatók" rovatba, egy beszámolót „Hangverseny" címszó alatt, egy tudósítást az egykori „Országszerte" valamelyik utódjába és esetleg még egy könnyes hangú méltatást: „X. Y. nyolcvan éves". Kezdjük az elsővel. December 5-én ..Magyar kamaraest" volt a Zeneakadémia kistermében, három új magyar mű hangversenytermi bemutatójával. Élményeim már a zene fölhangzása előtt kezdődtek: a Kisteremben összesen 32 embert számoltam össze, ide értve a szerzőket, s az ő, valamint az előadók hozzátartozóit, barátait, továbbá a Filharmónia hivatalból jelen levő képviselőjét. Talán olyan rossz koncert volt? Nem: kitűnő művek kitűnő előadásban hangzottak el. Számomra DECSÉNYI JÁNOS Utak című műve „Nyolc etűd szopránhangra és zongorára, Szervánszky Endre emlékének". CSENGERY ADRIENNE és FELLEGI ÁDÁM előadásában volt a legmegkapóbb. Egyszerre eredetien új és emberien élményszerű. „Utak" - a széttördeltségből az összefüggő ívek felé, az elemi kiáltásból a dallam felé, a mechanikus ismétlődésből az élő, fejlődő zenei organizmus felé. Az előadásnak itt egyszerre kell minuciózusan pontosnak és szenvedélytől fűtöttnek lennie. Akkor él a mű. Nos, a Csengery-Fellegi kettős ezt a varázslatot hajtotta végre 32 ember számára. Akik a „nagy öregektől" már csak eddigi termésük betakarítását várják, most alaposan meglepődhettek. FARKAS FERENC 1977-79 közt készült Zongorás triója hallatán. Farkas Ferencet hallottuk már behízelgően dallamosnak, sziporkázónak, virtuóz formaalkotónak, de ennyire drámaian gesztusszerűnek még soha. A háromtételes hegedű-gordonka-zongoratriót minden szinten az éles ellentétek jellemzik. Rohanás és leállás, szaggatottság és folyamatosság, föl és le, kromatika és diatónia, szabad kadenciázás és szigorú szerkesztés, motorikus zakatolás és éneklő dallamosság különös egysége ez a mű, amely - minden ellentétessége mellett - fölfogható hagyományos zenei formaként. RASONYI LEILA, MEZEY ERZSÉBET és ALMÁSY LÁSZLÓ a szó igazi értelmében kamaráztak. Ritkaságnak minősülhet BORGULYA ANDRÁS - Wieniawskiversenyen díjnyertes Hegedű szólószonátája is, már azért, mert az ő művei indokolhatatlanul ritkán szólalnak meg. Borgulya talán legjellemzőbb gesztusa a groteszkba fojtott küzdelmes monológszerűség. Ezt a kettősséget képviseli a Szólószonáta kéttételes szerkezete. Az első tétel deklamálva táguló, csak ritka pillanatokig dallammá oldott mozdulatait olyan zárótétel követi, amely az imént megjárt kálvária útvonalát most egy motorikus scherzando mozgásaival teszi meg újra. Ez a tétel bonyolultabb, mint látszik: a motorikusság mellől könnyű lefejteni a groteszk-ironikus karaktert, s ha mindkettő megvan is, esetleg puszta játékossággá oldanánk azt a lefojtott pátoszt, amely - harmadik elemként - hirtelen kitörések formájában néhol közvetlenül is a felszínre nyomul. Éppen ezzel az összetettséggel maradt kissé adós SZENTHELYI MIKLÓS, aki a szonátát különben kifogástalanul játszotta. Újabb szociológiai tanulság: Borgulya egy éve megjelent művét - noha példányai a raktárban nyilván bőven vannak - nem találtam a forgalmas belvárosi könyv- és zeneműboltban. Azt a fölvilágosítást kaptam, hogy a boltnak nem érdemes belőle rendelnie, mert úgysem fogy el. Ezek szerint viszont az sem veheti meg, aki szeretné, míg a raktárból egy idő múlva nyilván zúzdába küldik. Ismét a „van is, nincs is" jellemző példája. A kitűnő színvonalú, élményszerű, de közönség nélküli este zárószámaként, a bemutató-sorozat után, CSAJBÓK TERÉZIA és a MAGYAR BAROKK TRIÓ kifejezően és muzikálisan szólaltatta meg Szokolay Sándor Jeremiádáját. A sorozat következő estjét, december 10-én SZABÓ FERENC születése 80. évfordulójának tiszteletére rendezte a Filharmónia, körülbelül dupla annyi közönség jelenlétében, mint a megelőző este. Itt, más módon jelentek meg zenei életünk ellentmondásai. Szabó műveit a halála óta eltelt bő évtized óta szinte síri hallgatás veszi körül. Pedig jelentősége kivételes: ő az, aki a magyar zeneszerző népi-nemzeti feladatát a népfölszabadítás forradalmi összefüggéseiben értelmezte, s így minden általa leírt zenei hang ebben az emancipatorikus értelemben is ébresztő szándékú. A Petőfiére emlékeztető attitűd. Ezért tömeghatása is mélyebb, mint sok más kortársáé. Igaz, az utca embere nem tudja, ki volt Szabó Ferenc, de a „Föltámadott a tenger" neki is ismerős. A mai hallgatót elsősorban az foglalkoztatja, mit mond ez a zene ma. Nos, a hangverseny erre is meggyőző pozitív választ adott. A dolog persze azon is múlik, menynyire képes az előadó mai élmény-