Muzsika, 1997 (40. évfolyam, 1-12. szám)
1997-12-01 / 12. szám - TALLIÁN TIBOR: Bis: Verdi Falstaffja a Magyar Állami Operaházban
OPERA az opera három nagy baritonmonológja közül. Kálmándi Mihály monológjában is esett kissé a hőmérséklet. Az énekes teljesítmény azonban itt is tiszteletet érdemelt. Sólyom-Nagy és Kálmándi egyazon szerep két egyenrangú változatát játssza el Falstaff és Ford kettősében. Nem megrovólag állapítom meg, hogy a másik Ford, Busa Tamás nem teremthette meg az egyenrangúságnak még időleges illúzióját sem Örös Csaba Falstaffja mellett; nem is igyekezett, hanem azt a magatartást vette fel, ami Archie Goodwin szerint Purley Stebbins őrmestert jellemzi Nero Wolfe társaságában: le nem vette róla a szemét, nehogy elszalassza azt a pillanatot, amikor a kövér detektívgéniusz homlokából szarv vagy dicsfény sarjad ki. Busa Tamás különben muzikálisan sokkal biztosabban tartja magát, mint ahogy emlékezetemben él szegedi és debreceni alkalmak nyomán. Egy-két év alatt élég számottevő fejlődése indokolja budapesti importját; bizonyára hamar megtanulja a nagyobb házat bejátszani és beénekelni. Falstaff szakrális figura: szent és szörnyeteg. Ökös Csaba fellépésében tán túlsúlyban van a szörnyeteg, nagyszerűen megjeleníti a Falstaffban a kedély felszínén minduntalan átütő monstruozitást (sigonfia, sigonfia...). Hosszasan ül mozdulatlanul, mintha bóbiskolna, közben mindig készen és résen áll, hogy lecsapjon, zsákmányt ejtsen. Megtestesedett, lelassult, a zsákmány kisiklik kezéből, hanem a mozdulat a régi. Mint ahogy majdnem a régi az a mozdulat is, amivel a norfolki herceg egykori karcsú apródjának pózát felveszi. Azaz nem, hiszen ironizál. Nem csak önmagán, a tréfás intés Alice-nak szól - idő kérdése csak, hogy eltűnt idők szépasszonya váljék belőle. Még a tündérek szapora pizzicái és stuzzicái közepette is megőrzi - ha nem is méltóságát, de erőtartalékait. Amelyek az éneklésben is imponálóan megmutatkoznak. Az olaszos hang kissé grízes, helyenként lebeg, az elhasználtságnak a pálya ezen szakaszában alig elkerülhető jeleként. Olykor lehetne világosabb, plasztikusabb a szövegmondás, az egyes hangok-frázisok artikulációja időnként belevész a vígoperai sotto voce-előadásba. Egészében azonban vokalitása nem hagyta cserben Ötvös Csabát. Falstaffjának profilírozott zenedrámai megnyilvánulásaihoz nagymértékben hozzájárult, hogy a vezető énekes és a karmester érezhető harmóniában törekedett a nagy monológok erőteljesen tagolt színpadi-drámai megmintázására. Végelemzésben ez a második Falstaff volt a leginkább figyelemreméltó, összetett és kidolgozott énekes-színészi teljesítmény a kettős bemutatón. Bízvást kijelenthetem ezt, tekintve, hogy Kertesi Ingrid Nanettája nem az énekes-színészi, hanem a tündéri teljesítmény kategóriájába tartozik. Verdi a Falstaff-Ford-Alice játékot a második felvonásban viszi fel a csúcsra, aztán lefogyasztja, olyannyira, hogy az opera folyamatossága a 3. felvonás első kép második jelenetében bizony némileg veszélybe is kerül. Közben azonban már emelkedőben van a fiatalok szerelmi témája, Verdi hódolata a következő tavasz tündéri ígérete előtt. Nanetta Kertesi leheletkönnyű és csillagpontos szopránján szívszorítóan énekel a tavasz varázsa, a tavaszé, amely mindig jelen van, és soha el nem jő. Péter Anikó rendre Kertesi Ingrid után énekli második bemutatókon a könnyű lírai szoprán szerepeket, ami nem a leghálásabb feladat. Becsülettel helytáll, tisztán énekel, jó technikai készség birtokában. Tündérnek született, Nanettának könnyű a dolga, édes dallamokon ringatózhat az Imbroglio szüneteiben. Alice-nak annál nehezebb feladat jut. Szöveg és zene az első két felvonásban kizárólag a Falstaffhoz fűződő viszonyát dolgozza ki, roppant szellemesen és pikánsan, de persze nagyon kétértelműen, érzelmi-lírai kibontakozásra kevés alkalmat adva. Tulajdonképpeni partnerével, Forddal közös platformon csak a harmadik felvonásban jelenik meg; nagyon erős primér érzelmek azonban ekkor sem lángolnak fel közöttük -jellemző, hogy az idős Verdi olyan elvontan precíz zenei formulákat választ Alice megszólalásaihoz, mint amilyen például a harmadik felvonás elejének mazurka-ariettája. Annál bokrosabb drámai, cselekvénybeli teendők hárulnak Alice-ra. A második képben bátran be kell ugrania a zűrzavar hullámfürdőjébe, sőt kacéran-játékosan neki magának kell kavarnia a habokat. De nem válhat komikává: polgárasszony és hősnő, primadonna és anya szerepét kell egyesítenie. Szólama csak könnyed, de magvas, a mélyebb régiókban is tartalmas, olaszos spinto hangon kél eleven életre, aminő Magyarországon jubileumi évente sem terem. Csavlek Etelka a tőle szokott intelligenciával végigénekli a szerepet, ezzel sajnos a hang fedett-szórt, fénytelen állapotáért, a technikai és jellemi virtuozitás szinte teljes hiányáért nem kárpótol. Ami a második felvonásban rendezési maradékként színre kerül. Alice incselkedő öltözése a spanyolfal mögött, az mondhatatlanul feszélyezi, nem csoda, hogy zavarában azután elemi színpadi akciókat is elront. Nem úgy Cinzia Rizzoni, a nem épp jellegzetes hangon, de kedvesen, simán és fordulékonyan éneklő fiatal Alice a második szereposztásban. Nem tudom, vajon színi iskolázottság segíti-e, vagy KERTESI INGRID ÉS KOVÁCSHÁZI ISTVÁN