Muzsika, 1997 (40. évfolyam, 1-12. szám)

1997-12-01 / 12. szám - TALLIÁN TIBOR: Bis: Verdi Falstaffja a Magyar Állami Operaházban

OPERA az opera három nagy baritonmonológja kö­zül. Kálmándi Mihály monológjában is esett kissé a hőmérséklet. Az énekes teljesítmény azonban itt is tiszteletet érdemelt. Sólyom-Nagy és Kálmándi egyazon sze­rep két egyenrangú változatát játssza el Fals­taff és Ford kettősében. Nem megrovólag ál­lapítom meg, hogy a másik Ford, Busa Ta­más nem teremthette meg az egyenrangú­ságnak még időleges illúzióját sem Örös Csaba Falstaffja mellett; nem is igyekezett, hanem azt a magatartást vette fel, ami Archie Goodwin szerint Purley Stebbins őrmestert jellemzi Nero Wolfe társaságában: le nem vette róla a szemét, nehogy elszalassza azt a pillanatot, amikor a kövér detektívgéniusz homlokából szarv vagy dicsfény sarjad ki. Busa Tamás különben muzikálisan sokkal biztosabban tartja magát, mint ahogy emlé­kezetemben él szegedi és debreceni alkal­mak nyomán. Egy-két év alatt élég számotte­vő fejlődése indokolja budapesti importját; bizonyára hamar megtanulja a nagyobb há­zat bejátszani és beénekelni. Falstaff szakrális figura: szent és szörnye­teg. Ökös Csaba fellépésében tán túlsúlyban van a szörnyeteg, nagyszerűen megjeleníti a Falstaffban a kedély felszínén minduntalan átütő monstruozitást (sigonfia, sigonfia...). Hosszasan ül mozdulatlanul, mintha bóbis­kolna, közben mindig készen és résen áll, hogy lecsapjon, zsákmányt ejtsen. Megteste­sedett, lelassult, a zsákmány kisiklik kezéből, hanem a mozdulat a régi. Mint ahogy majd­nem a régi az a mozdulat is, amivel a norfol­ki herceg egykori karcsú apródjának pózát felveszi. Azaz nem, hiszen ironizál. Nem csak önmagán, a tréfás intés Alice-nak szól - idő kérdése csak, hogy eltűnt idők szépasszonya váljék belőle. Még a tündérek szapora pizzi­cá­i és stuzzicá­i közepette is megőrzi - ha nem is méltóságát, de erőtartalékait. Amelyek az éneklésben is imponálóan megmutatkoz­nak. Az olaszos hang kissé grízes, helyenként lebeg, az elhasználtságnak a pálya ezen sza­kaszában alig elkerülhető jeleként. Olykor le­hetne világosabb, plasztikusabb a szöveg­mondás, az egyes hangok-frázisok artikulá­ciója időnként belevész a vígoperai sotto vo­ce-előadásba. Egészében azonban vokalitása nem hagyta cserben Ötvös Csabát. Falstaffjá­nak profilírozott zenedrámai megnyilvánulá­saihoz nagymértékben hozzájárult, hogy a vezető énekes és a karmester érezhető har­móniában törekedett a nagy monológok erő­teljesen tagolt színpadi-drámai megmintázá­sára. Végelemzésben ez a második Falstaff volt a leginkább figyelemreméltó, összetett és kidolgozott énekes-színészi teljesítmény a kettős bemutatón. Bízvást kijelenthetem ezt, tekintve, hogy Kertesi Ingrid Nanettája nem az énekes-színé­szi, hanem a tündéri teljesítmény kategóriájá­ba tartozik. Verdi a Falstaff-Ford-Alice játékot a második felvonásban viszi fel a csúcsra, az­tán lefogyasztja, olyannyira, hogy az opera fo­lyamatossága a 3. felvonás első kép második jelenetében bizony némileg veszélybe is ke­rül. Közben azonban már emelkedőben van a fiatalok szerelmi témája, Verdi hódolata a kö­vetkező tavasz tündéri ígérete előtt. Nanet­ta­ Kertesi leheletkönnyű és csillagpontos szopránján szívszorítóan énekel a tavasz vará­zsa, a tavaszé, amely mindig jelen van, és so­ha el nem jő. Péter Anikó rendre Kertesi Ing­rid után énekli második bemutatókon a könnyű lírai szoprán szerepeket, ami nem a leghálásabb feladat. Becsülettel helytáll, tisz­tán énekel, jó technikai készség birtokában. Tündérnek született, Nanettának könnyű a dolga, édes dallamokon ringatózhat az Im­broglio szüneteiben. Alice-nak annál nehe­zebb feladat jut. Szöveg és zene az első két felvonásban kizárólag a Falstaffhoz fűződő vi­szonyát dolgozza ki, roppant szellemesen és pikánsan, de persze nagyon kétértelműen, ér­zelmi-lírai kibontakozásra kevés alkalmat ad­va. Tulajdonképpeni partnerével, Forddal kö­zös platformon csak a harmadik felvonásban jelenik meg; nagyon erős primér érzelmek azonban ekkor sem lángolnak fel közöttük -jellemző, hogy az idős Verdi olyan elvontan precíz zenei formulákat választ Alice megszó­lalásaihoz, mint amilyen például a harmadik felvonás elejének mazurka-ariettája. Annál bokrosabb drámai, cselekvénybeli teendők hárulnak Alice-ra. A második képben bátran be kell ugrania a zűrzavar hullámfürdőjébe, sőt kacéran-játékosan neki magának kell ka­varnia a habokat. De nem válhat komikává: polgárasszony és hősnő, primadonna és anya szerepét kell egyesítenie. Szólama csak könnyed, de magvas, a mélyebb régiókban is tartalmas, olaszos spinto hangon kél eleven életre, aminő Magyarországon jubileumi évente sem terem. Csavlek Etelka a tőle szo­kott intelligenciával végigénekli a szerepet, ezzel sajnos a hang fedett-szórt, fénytelen ál­lapotáért, a technikai és jellemi virtuozitás szinte teljes hiányáért nem kárpótol. Ami a második felvonásban rendezési maradékként színre kerül. Alice incselkedő öltözése a spa­nyolfal mögött, az mondhatatlanul feszélyezi, nem csoda, hogy zavarában azután elemi színpadi akciókat is elront. Nem úgy Cinzia Rizzoni, a nem épp jellegzetes hangon, de kedvesen, simán és fordulékonyan éneklő fi­atal Alice a második szereposztásban. Nem tudom, vajon színi iskolázottság segíti-e, vagy KERTESI INGRID ÉS KOVÁCSHÁZI ISTVÁN

Next