Nagyvilág, 1981 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 2. szám - TÁJÉKOZÓDÁS - Nikolov, Nino: A kilencedik híd. Emlékezés Nagy Lászlóra
mámora, a szerelemé, melyben a találkozás boldogsága már sejteti az elválás keserűségét. A fanyar délvidéki borok tudják ezt, azok sugallhatták a költőnek. S végül is mi búsíthat el jobban az idő múlásával, mint az ifjúkori ideál? Minden, ami elmúlik, s csak a szeretet szomorúságát hagyja emlékül. Nagy László alkotói tudatában Bulgária és a bolgár költészet: emlékezés, fájdalom és lelkesedés. Fiatalságának sajátos kvintesszenciája ez, élete ama fontos szakaszának nagy adománya, amikor a szem még elég friss az élmények befogadására. Sok dolgot megismert, tudásvágya mindegyre vallatta a háború utáni lelkes hangulatban forrongó hazánkat. Naivitásunk nem volt idegen neki, hiszen ő is a mélyből jött, a Balaton-felvidék vulkanikus dombjai között született és nőtt fel. Olvasgatom 1949 előtt írt verseit. Felbukkannak a háború utolsó évei: a szabadság tüzérsége felsebzi a földet, mielőtt meghozná a rég várt tavaszt; égnek az istállók és a házak; a frontokról hazatérnek a hadifoglyok - a még át nem élt első szerelmet kívánják, bort követelnek, el akarják felejteni, amit átéltek, holott még nem is éltek igazán. A fegyverek kíméletlen törvényei mély és gyógyíthatatlan testi és lelki sebeket ütöttek rajtuk, amikor végigsöpörtek a szülőföld mezőin, az apai ház szobáin. Nagy László született művész volt. Mielőtt végleg a költészet mellett döntött, és 1949-ben irodalmi ösztöndíjjal Szófiába érkezett, néhány évig a budapesti Iparművészeti Főiskolára járt. Szabad idejében később is szívesen rajzolgatott. Gyakran illusztrált versesköteteket, például feleségéét, Szécsi Margitét. Egy évtizedig mindennapi munkájához tartoztak a grafikák, az Élet és Irodalom képszerkesztője volt. Leggyakrabban lovakat rajzolt, erős és vad csődöröket, amilyeneket gyermekkorában őrzött a mezőn és meg-megült, mígnem az egyik súlyosan megsebesítette a lábát. A lovakról rajzolt és írt vonalakban és sorokban még sincs egy vonás sem az állatok öntudatlan kegyetlenségéről, nincs egy félhang sem az elszenvedett sérelemről - sérelmet csak az embereknek nem bocsátott meg soha. Néhány évvel ezelőtt ellátogattam a költő szülőházába, Felsőiszkázra - a szalmatetős alacsony házacskába, a messzi vasútállomáshoz vezető egyenes falusi utcán az utolsóba. Földhöz ragadt kis ház, de faküszöb választja el az udvar szintjétől. Arra gondoltam, ilyen Nagy László költészete is bármilyen magasan szárnyal, a biztos támaszt mindig a valóságban keresi, és bármennyire mindennapos dolgokról beszél, soha nem marad meg a kezdetlegesség szintjén. Egyszer egy interjú jelent meg a költő édesanyjával, s ő elmesélte fia gyermekkoráról maradt emlékeit. A riportot nagyon érdekesnek találtam, ezért szeretnék egy hosszabb részt idézni belőle: „Laci nagyon jó gyerek volt. Már pólyásnak is. Megfürösztöttem, és egész délután, míg a dolgomat végeztem, aludt. Ha fölébredt is, csendben volt, a kezét nézegette... Meséltem neki és rajzoltam - ügyes kezem volt. Mindig azt akarta, hogy lovakat rajzoljak. Én rajzoltam, ő meg utánam húzta a vonalakat: ceruzával, festékkel. Mindent lerajzolt, aminek örült... Pápán járt iskolába. Ott kezdett el verseket írni. Szénát gyűjtöttünk a mezőn, amikor azt mondta: Anyám, költő akarok lenni. Én meg: Hogyhogy költő? Ő erre: Az akarok lenni. És az lett. Laciban az a szép, hogy mindig a szegények oldalán áll. Ő maga rettenetesen szerény. Egyszer ruhát vettem neki, és nem akarta viselni. Azt mondta: jó még az, ami rajtam van ... Jó a természete is, dolgos, szereti a lovakat. Volt egy lovunk, be akarta fogni, de a ló csökönyös volt. Ő meg ugyan 273