Nagyvilág, 1985 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Székács Vera: A megmaradt eszme
kispolgári családmodell rendje összeomlott, és már nem illeti őt meg a ház urának tiszte. Úgy hiszi, még szexuális partnerként sem teljes értékű. A monológok nem tudnak igazi dialógussá átváltozni, a másik hallgat, vagy nincs jelen, illetve csak egy bábu helyettesíti, vagy pedig csak olyan rövid közbeszólásokra kapható, amelyek hangsúlyozottan nem válaszolnak a szóáradatok provokációira, így jelezve azt, hogy értelmetlennek, céltalannak tartják társuk beszédbe fulladó felháborodását, tiltakozását. Az egyes jelenetek így is verbális remeklések. A monológokból, az áldialógusokból precíz jellemrajzok bontakoznak ki, a szóömlények nemcsak azt fejezik ki, amit a mondatok közvetlenül jelentenek, hanem azt is elárulják, amit a beszélő gondol vagy érez, de nem tud kimondani. A MEGMARADT ESZME Octavio Paz: Apariencia desnuda - la obra de Marcel Duchamp (Meztelen tünemény - Marcel Duchamp munkássága). Biblioteca Era, Mexico, 1979. Azt hihetné az ember, hogy ma már nemcsak a hírközlés, hanem a tárgyak számára sincsenek Földünkön távolságok. Ennek az érdekes és izgalmas esszékötetnek is - melyben a nagy mexikói költő a XX. század egyik legtalányosabb festőjéről ír - hamar eljutott hozzánk a híre, de maga a könyv elakadt valahol a két kontinens között, és csak nagy sokára, zegzugos úton érkezett ide. A kötet Octavio Paz két Duchamp-ról írt esszéjét tartalmazza. Az elsőben, mely 1966-ban keletkezett, Paz A menyasszony, akit levetkőztettek az agglegényei, azaz a Nagy Üveg című Duchamp-művet elemzi, a másodikban az Ami adva van: 1. A vízesés, 2. A gázláng című assemblage-t. Ez utóbbi esszé első változatát a philadelphiai Képzőművészeti Múzeum és a mert nincsenek hozzá szavai, vagy neki legalábbis gondolnia, éreznie kellene, ha képes lenne a maga helyzetének, valóságos tudatállapotának, érzésvilágának a megértésére, pontos elemzésére. A bochumiak könyvecskéje azonban nemcsak a darab szövegét tartalmazza, hanem bő válogatást közöl az író naplójából, különféle nyilatkozataiból, a vele folytatott beszélgetésekből, amelyekből megtudhatjuk, miképp vélekedik Kroetz a maga elődeiről, írótársairól, saját műveiről és azok fogadtatásának problémáiról. (Például, hogy népszínművei mégsem jutnak el a néphez.) Ezekből a szemelvényekből Kroetz világnézeti, politikai fejlődését is nyomon követhetjük, ahogy gyerekkorának katolicizmusától eljutott a DKP-ig, majd innen a zöldek mozgalmának aktív támogatásáig. MIHÁLYI GÁBOR New York-i Modern Művészeti Múzeum által 1973-ban rendezett retrospektív Duchamp-kiállítás alkalmából írta, a két intézmény felkérésére. Az 1979-es kiadás mindkét esszét a szerző által átdolgozott és kibővített formában közli. Mondjuk ki mindjárt az elején: a két esszé lenyűgöző, izgalmas, szellemes, élményt adó és megható. Élményt ad azzal, ahogyan Paz Marcel Duchamp nehezen megközelíthető művészetének titkait feltárja, ahogyan egyre mélyebbre hatol a rejtett tartalmakban, ahogyan bebizonyítja, hogy ez a legmaibb és jövőbe mutató művészet hányféle szállal kötődik az európai, sőt ázsiai kultúra múltjához, a hindu és mediterrán mítoszoktól kezdve a provanszál költészetig, az olasz neoplatonistákig, majd Mallarméig és Jarryig. Megható az alázat, amellyel a nagy mexikói költő, a szuverén alkotó egy másik alkotó felé fordul, és a saját személyét, a saját költői szféráit egészen háttérbe szorítva egy jó filológus buzgalmával, aprólékosságával és erudíciójával, de a költő