Nagyvilág, 1991 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 12. szám - Svevo, Italo: Tüzes bor

Italo Svevo TÜZES BOR A feleségem egyik unokahúga ment férjhez, már abban a korban, amikor a lányok megszűnnek lányok lenni, s vénkisasszonysorba süllyednek. Szegényke nemrég még hallani sem akart a világi örömökről, de mivel az egész família összefo­gott, hogy jobb belátásra bírja, letett az áhított szűzies hitéletről, és hajlandó volt szóba állni egy fiatalemberrel, akit mindenki jó partinak talált. Rögtön ezután isten veled hitbuzgalom, isten veled erényes magányosság álma, az esküvőt még előbbre is tervez­te, mint a rokonság szerette volna. Vacsorával készültünk rá. Én csak nevetgéltem, mint aki ismeri a dörgést. Ugyan mivel vehette rá a fiatalúr erre a hirtelen pálfordulásra? Alighanem a karjába kapta, és belekóstoltatott vele az élet örömeibe, s nem annyira meggyőzte, mint inkább elcsábította. Ezért aztán rájuk fért a szerencsekívánat. Aki házasságot köt, az persze mind így van vele, de ez a lány mindenkinél jobban rá volt szorulva. Szörnyű volna, ha egy napon meg kellene bán­nia, hogy hagyta magát ráterelni erre az útra, amelytől ösztönösen irtózott. Emelget­tem hát én is a poharamat a különleges alkalomhoz sikerített jókívánságok kíséreté­ben: — Legyetek boldogok egy vagy két esztendeig, a hátralevő hosszú éveket aztán azzal a tudattal, hogy boldogok voltatok, már könnyebben elviselitek. Az örömből mi marad ? A sajgó emlékezés, ami fájdalomnak fájdalom, de a legmélyebbet, az élet igazi fájdalmát legalább elfedi. A menyasszony nem úgy festett, mint aki nagyon szükségét érzi a jókívánságok­nak. Sőt, ahogy elnéztem, mintha inkább túláradó bizakodásba merevedett volna az arca. Pedig ugyanaz az arckifejezés volt ez, mint amit akkor öltött, amikor kijelentette, hogy kolostorba akar vonulni. Ezúttal is tett fogadalmat, megfogadta, hogy boldog lesz egy életre. Egyesek folyton fogadalmat tesznek ezen a világon. Ennek a fogadal­mának vajon jobban megfelel majd, mint az előzőnek? Az asztalnál mindenkiből nagy természetességgel áradt a jókedv, a külső szemlé­lők derűje. Én a legkevésbé sem voltam természetes. Nekem is emlékezetes volt az az este. A feleségem kieszközölte Paoli doktornál, hogy aznap este annyit ehessem és ihassam, mint mások. Azért volt különösen értékes ez a szabadság, mert csak egyetlen estére szólt. Én pedig pontosan úgy viselkedtem, mint azok a fiatal fiúk, akik először kapnak lakáskulcsot. Nem azért ettem-ittam, mert éhes vagy szomjas voltam, hanem mohó szabadságvágyamban. Minden falat, minden egyes korty­a függetlenségemet volt hivatva bizonyítani. Nagyobbra nyitottam a számat, mint amekkorára egy-egy fa­lat kedvéért kellett volna, mindig csordultig töltöttem a poharamat, s egy pillanatnál 1824

Next