Nagyvilág, 1992 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - TÁJÉKOZÓDÁS - "Ha majd Alain Delon vagy Gary Cooper leszek, nem kell többé vigasztalást keresnem az írásban." Fernando Arraballal beszélget Pál Ferenc

P. F.: Mintegy másfél évvel ezelőtt mutatták be egy Amerika fölfedezéséhez kapcsolódó darabját Párizsban, színházi hagyományaihoz hűen, egy Szajna-parti kocsmában. Ebben a hó­dítók felelősségéről beszél. F. A.­­: Nézze, nem érzem magam igazán alkalmasnak arra, hogy elkötelezett író legyek. Saját korom tanúja vagyok. Szinte soha nem írtam politikai kérdésekről, kivéve Francához és Fidel Castróhoz intézett leveleimet. Valóban van egy művem, amelynek hátterében a fölfede­zések kérdése áll: A Kentaurok kötelessége, vagy másképpen fordítva: A Kentaurok rohama. Talán tudja, hogy az indiánok kentauroknak nézték a lovon ülő spanyolokat. De ez a mű igazá­ból ma játszódik, egy észak-amerikai fegyintézetben, ahonnan két halálra ítélt rab megszökik. Ez a kérdés igen személyes és költői feldolgozása, noha a háttérben fölsejlik a világtörténelem három mélységesen jelképes pillanata: egy évtizeden belül történik meg, hogy Montezuma Cortés, Atahualpa Pizarro és I. Ferenc V. Károly spanyol király foglya lesz. Drámámban a ra­bok ugyanígy ki vannak szolgáltatva fogvatartóiknak, akik elhatározták, hogy végeznek velük. De ez a darabom már jó néhány éves. P. F.: Az 1992-es év nem ösztönzi arra, hogy a fölfedezésekhez kapcsolódva írjon vala­mit? F. A.: Nem, nem érdekel túlságosan ez a téma. Sokkal érdekesebb dolgok is történtek azokban az években. Például a mórok és a zsidók kiűzése, ami legalább annyira befolyásolta Spanyolország későbbi sorsát. Talán emlékszik arra, hogy az „újkeresztényeket” azzal vádol­ták, elraboltak egy keresztény kisgyereket, és kicsorgatták a vérét. Ez az abszurd história veze­tett el Spanyolországban az antiszemitizmushoz, ami annál is érdekesebb, mert nálunk nagyon erősen él a zsidó és a mohamedán hatás. De ha írok is erről, biztos, hogy én magam is benne le­szek, mert mindig ugyanazokról a dolgokról írok: önmagamról, a börtönről, Istenről, a szere­lemről — leginkább persze a testi szerelemről — és a szabadságról. A történelem sokkal kevés­bé érdekel, mint ezek a kérdések. P. F.: Ezek szerint Pesten most bemutatott színdarabjában, Az építész és az asszír császár­ban se keressünk mélyebb politikai utalásokat, fogadjuk el némiképp frivol vallomásnak a civi­lizációról és az ártatlanság elvesztéséről? F. A.: Nem szeretném, ha bárki is komédiának látná ezt a darabomat. A budapesti előadás nagyon jó, mert komolyan vették, semmi frivolitás nincs benne, talán túlságosan is komoly, mert még mindig túlságosan spanyol vagyok. Ha frivol volna, amit csinálok, abbahagynám az írást. Az írás különben is frusztráció számomra. Annyi minden szerettem volna lenni életem­ben, ami nem lehettem: szerettem volna Don Juan lenni, de sajnos Isten nem adott olyan uni­formist rám, hogy ezt megtehettem volna. Szerettem volna sakkbajnok lenni, minden színda­rabomat odaadnám azért, ha egyszer mattot adhatnék Polgár Juditnak. De ebből csak annyi ju­tott, hogy ismerek egy tucat magyar sakkozót, én vezetem a L’Express sakkrovatát, és írtam egy könyvet a sakkról, amelyért Nadal-díjat kaptam. Szóval az sincs benne a génjeimben, hogy sakk­világbaj­nok legyek, de az például bennük van, hogy ilyenformán meg tudjam csavarintani a nyelvemet, látja, és ezt senki nem tudja utánam csinálni. Az sincs benne a génjeimben, hogy tudós legyek, pedig nagyon szerettem volna tudós lenni: fizikus vagy biológus. De lehet, hogy egy nap még rátalálok a boldogságra, és akkor nem írok többé. Ha majd Alain Delon vagy Gary Cooper leszek, nem kell többé vigasztalást keresnem az írásban. P. F.: Egyszer azt mondta, az írás olyan, mint a sakk... F. A.: Egy mű felépítése nagyon hasonlít a sakkjátszma fölépítéséhez. Egy dobozban egy­más hegyén-hátán ott hevernek a sakkfigurák, és mi ezekből az összevissza egymásra hányt fi­gurákból megalkotunk valami ördögien vagy angyalian rafinált dolgot. A sakkjáték technikája és az írás technikája nagyon hasonló. Minden drámaíró, legalábbis, akiket ismerek, nagyon szeret sakkozni, és ugyanezt rólam is tudják. Beckettel szinte csak erről beszélgettünk. A sakk ihlette A játszma vége című darabját is. A drámaírók egy része azt hiszi, hogy ő alkotja az alak­jait, és abban is biztos, hogy irányítja is őket. Meggyőződésem, hogy mindent valaki vagy valami

Next