Nagybánya és Vidéke, 1899 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1899-12-24 / 52. szám

■ (4) 52. szám. Miután három pohár konyakot szédítő gyorsasággal leöblentett, lehorgasztott fővel, suttogó hangon dialógba fejlődő monológot kezdett. — Árva vagyok . . . Oh ez a hang! Mintha a nagybőgőn üveghangokon játszanák a Cserebogárt. — Apámat leütötte a hajókötél. — Anyja mosónő volt! vágtam közbe részvéttel. — Nem! Ő a Csak szorosan hadastyán egyesület védnöknője volt. — De meghűtötte magát, forró lázt kapott . . . — És meghalt. Két tojás nagyságú gyöngyöt morzsolt szét szemeiben. — Uram, ön jól tudja, mi az, árvának lenni! sóhajtott föl. — Fájdalom, csak az anyósom él! — Ott voltam boldogult öregei temetésén. Akkor ön, uram, még rizike gyerek volt. — Térdig érő fekete ruhát viseltem, fekete szoknyával. — Azt . . . azt ... Oh jól emlékszem én mindenre. Minő ennivaló kis gyerek volt. Egy kis szünetet tartott, melyet arra használt föl, hogy újabb rohamot intézve a konyakos üveg ellen, felfrissítse emlékezetét. Ön, látom, jó ember! — folytatá merész fordulattal. Atyja emlékére kérem, kölcsönözzön nekem tiz forintot egy tiz milliót érő találmányom értékesítéséhez s atyja hű barátja tudni fogja, mi egy zsendlemén kötelessége. Egy vékony pipaszár képezte szobám egész fegyvergyűjteményét, ezzel ki állana szembe az éhező, szomjuhozó oroszlánnal. Könnyezve olvastam le: egy .... kettő .... három .... tiz ... . — Ön könnyezik? ordított fel megbántódva. — Atyám emléke . . . mentegetődztem. — Vagy úgy? folytatá ismét a fönt emlitett lágysággal, vállveregetve, az valóban szép és megható öntől. Mikor falrengető léptekkel távozott, mintha a Gellért-hegyet emelték volna le ziháló mellemről. De megnyugodtam, hiszen még igy is tiszta kilenczszázkilenczven forint a nyereségem. — Képzelje muczus, tört be csicseregve a feleségem a szobámba, ki épen a bevásárlásokból jött meg, képzelje muczus, kivel találkoztam. — Nos, kérdeztem jelentőségteljesen. Túlságosan jelentőségteljesen kérdezhettem s összeránczolhattam a homlokom, mert a feleségem megijedt. — De előbb ígérje meg édes, hogy nem fog haragudni. ' — Ahlári-fári, úgy sem tartanám meg. — De igazán, ugye nem fog megharagudni. Egy elszegényedett, intelligens emberről, családunk régi barátjáról van szó. — Aki ott volt az apja temetésén? — Nem, az anyámén. — Azután tíz forintot kért . . . — Igen ! vallotta be szemlesütve — Oh, én szerencsétlen! Ilyen pazarlás mellett mi lesz leendő gyermekeinkkel! omlottam le kellő elővigyázattal a kerevetre. Majd hirtelen felugrottam. — Asszonyom, ezt nem tűrhetem. — De muczus, csak egy koronát adtam neki. — Egy koronát? Az is könnyelműség! feleltem atyai szigorral. — De mikor ott volt szegény jó anyám temetésén. — A nagyságos ur tiz forintot adott neki! árulkodott a Marcsa leány. — Úgy? Tiz forintot? tette csípőjére kezét házam úrnője. — Nono lelkem, az megint más. Ő a mi családunk barátja volt. Azután ott volt nemcsak az anyám, hanem az apám temetésén is. Az ükapámén . . . akarom mondani az apám barátainak, sőt még ezek ismerőseinek a temetésein is. Ennyi gyász utóvégre megéri a tíz forintot. De muczus, a koronát se sajnáisom, béküljünk az öregek emlékezetére. Csípőm nyugvó apró kezecskéi vállaim köré fonódtak s az édes ölelkezés alatt örvendezve konstatáltam, hogy a férjénél mégis csak okosabb feleségem van. Égly Mihály: A jövő század Almanachja* Üdvözlet a kortársaknak, akikkel szépen beleúszunk egy uj évszázadba. Szokjunk hozzá, hogy egykét hónap múlva a XX-ik század emberei leszünk, mi nyitjuk meg a jubiláris évet s a tegnapról csak így fogunk beszélni : »Emlékszel-e arra, amit neked a múlt században mondtam ?« Az ilyen ugrás az 1890-ból az 1900-ba éktelenül furcsán fog hatni. Úgy fogjuk magunkat érezni, mint az a hívő buddhista, aki épen tizedszer születik újjá, miután lelke átvándorolt virágon, sziklán, állaton, növényen. Feledni meg nem fogjuk soha, hogy voltaképen a XIX-ik század gyermekei vagyunk. Ezer szál fűz minket ahhoz a múlthoz, belőle vettük húsunkat és vérünket. Belőle szívtuk egész kultúránkat. Nem szakíthatjunk el magunkat tőle, mert minden gondolatunk vissza fog minket vezetni a múltba. Vannak hidak, amelyek lehetővé teszik a mi múlt századbeli időnkbe n Almanach az 1900 évre. Szerkeszti Mikszáth Kálmán. Egyetemes Regénytár XV. évfolyam IV—V. kötete. Singer és Wolfner kiadása, ára diszkötésben írt. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE. való visszasétálgatást. A legszebb és legfényesebb ilyen hid a mi művészetünk és irodalmunk Ez az irodalom nem érzi meg azt a perczet, amelyben az óramutató deczember 31-én éjfélkor beleszökik az uj századba. Ez az irodalom, mint lassan alakuló, fejlődő organizmus megmutatja nekünk, hogy mennyire ugrás nélkül sétáltunk át a két ikszes uj időkbe. Az írók tükörkészítői a jelennek. Ha szépen egybegyüjtjük a legjavát annak, amit költői lelkű emberek papírra vetnek, megkapjuk a mi korunk hű fotográfia fog minket emlékeztetni fotográfiáját. Ez a arra, hogy nincs különbség 1900 január elseje és 1899 deczember 31-ike közt. Egy ily tükör van előttünk: a Mikszáth Kálmán szerkesztette 1900-as Almanach, amely mindenkor újévi látogatója a Singer és Wolfnerék híres »Egyetemes Regénytár«-ának. Belőle a modern Magyarország írói szólalnak meg, nem valamennyi, de az elbeszélő mesterek válogatott java. Maga a szerkesztő, irodalmunk becses dísze, kétszer is elmondja a fényes kis kötetben az ő elmés és törülmetszett magyar históriáit. Ki ne ösmerné a Mikszáth-stílust, amelyet oly diadallal ültettek át külföldi irodalmakba is ? Hát a vezér serege, a jelesek egész sora! Tizenöt finom, mesterien készült novella, ötletes rajz, genrekép, elbeszélés, rajz és humoreszk sorakozik egymás mellé, az irodalmi Magyarország minden speczialitása. Hányféle temperamentum finom játékaiban gyönyörködünk e kötet 270 lapján! A humor mesterei közt megint csak Mikszáthot kell is megemlítenünk, aki »A szamár sine kúrában« czimmel eredeti zamata finom magyar képet vet papírra. Murai Károly eladomázik mulatságosan egy kisvárosi úrról, aki véletlenül világtörténelmi hőssé kezd átvedleni a szemünk láttára. Gárdonyi Géza az erdélyi csöp kis fürdő gazdálkodásáról tiz ecset vonással frappáns képet fest. Szomaházy István a fővárosi leány a fürdő kalandját írja meg és fényesen bebizonyítja, hogy bakfis-álmok roppantul helyhez kötött hiúságok. Hevesi József messzi ragyogó útra visz minket: a Capri-szigetbeli kék-barlangba, amelyben egy érzelmes szerelmi kaland születik meg. Lövik Károly viszont a havasok közt kószál és novellát ír a hegymérő mérnökökről, akik a világtól elvágva ősember életet élnek. Látnivaló, hogy az Almanach változatosan mutatja be az életvásárt Beniczkyné Bajza Lenke még messzibb sétára kisér Angliába, ahol egy megtört szív szomorújátéka játszódik le egy templomban. Egy darab,a Páris nyílik meg Malonyay Dezső piktor-novellájában, egy csöpp yankee-világ Szikra kapuicióz novellekjében. Élettől sugárzó magyar novellák és rajzok, közvetlen kis mesterművek a Herczeg Ferencz, Gyarmathy Zsigáné, Benedek Elek, Sebők Zsigmond, Lőrinczy György, Bársony István elbeszélései, színes és művészi képei a mi magyar jelenünknek. Az Almanach tizenöt mozgó tükörben szórja felénk a világ ragyogó, hangulatos, vidám és szomorú képeit: világok nyílnak meg előttünk, amelyeket sorra egymásután bensőn megszerettünk. Jó úti portéka, gyönyörködtető és finom, arra az útra, amelyet most megteszünk az uj század felé. 1899. Deczember 24. Mesék. Irta: Égly Sándor. V. Kerülget az álom, a lámpa szétáradó sugarai fantasztikus alakokkal népesítik be rideg, magányos szobám falait, s azok a fantasztikus alakok incselkedve intenek felém és hívnak magukkal, keresztül a jégvirágos ablakokon, hófuvásos mezőn, ahol csak tavasz van és nyíló virág terem. Oda, a madárdalos rétre, ahol kis patak csacsog és kakukfő bólingat a part oldalán. Oda, az árvalányhajas domb lankás oldalára, a zúgó erdő csendes rejtelmére. És a fantomok között mintha ott látnám azt a szépséges lányt, akiért rajongott mindenki, még azoknak a kopaszodó agglegényeknek szívét is a fakadó tavasz édes, lágy fugalma érinté, ha látták. Igen, szép voltál telebontott hajjal, virágos fátyollal pihenő kebleden, olyan gyönyörűséges voltál, mint az ezeregy éjszaka meséinek szerelretes szivü leányai. Láttalak vig emberek között hóditó illatárban, a mint a czigány nótájára tánczoltál és láttalak gyászban, talpig feketében, halovány arczoddal, mintha az elvesztett üdvösséget siratnád a ravatal mellett. Hosszú idő repült el, mióta utoljára láttalak, azóta igen sokszor széttördelte reményeimet az élet mostohasága, de a te életednek bus története még most is fel-feltámad lelkemben . Édes arczu, bájos gyermek volt Szentei Irén, nem volt benne egy mozdulat, szó, hang, árnyalat vagy arczvonás, ami diszonancziát keltett volna. Örökös rózsaszínű ruhájával, széles, lehajló karimájú békekalapjával úgy vált ki a többi affektáló jukker lány közül, mint a csinált virágbokrétába került illatos, üde rózsa a zizegő papirszirmok közül. Nem rég kinyílt rózsa volt, inkább kicsiny, mint nagy, arczának szabályos metszete, nagy fekete szemei, melyekben volt valami titokzatos csillogás, hosszú selymes pillái édesen szép álmokat keltettek a szivekben. Havasiéknál rendezett zsúron ismerkedett meg Irén Kovács Pistával, akit kevéssel azelőtt neveztek ki a mi városunkba pénzügyi titkárnak. Kovács Pista azok közé tartozott, akiknek már csak pár lépés és agglegények lesznek, akik folyton benne vannak a társas élet folyamában, mindenütt ott vannak, hangversenyen, tánczmulatságon, korcsolyapályán, állandó párbajsegédek és becsületbírók. Meglátszott rajta, hogy addig vakmerően és csupán erőszakos vérére hallgatva rohant keresztül az életben. Különben csinos, gondosan öltözködő gavallér volt, az arczán egy kis szomorúság ült, a szemében a csüggetegség egy kevés árnyéka, ami azonban csak érdekesebbé tették. Irén ott állt magában a nagy szalon egyik ablakánál, az ablakfülke boruló, nehéz függönye egészen eltakarta. Pistát valami vonzotta ahhoz a lányhoz. Egyedül voltak, a többi lány nyugodtan hagyta őket. Az ember az egyedüllét első pillanatában rendesen elfogult, szavakat keres a gondolat elpalástolására és a szavak, a gondolatok közt hosszú hézagok támadnak, amiken át be lehet látni, a szív bensejébe. Pistát is elfogta valami érzés, mely meleg hullámokban csapkodott keresztül erein, minden átmenet nélkül rohanta meg agyát a gondolatok tágas tömege. Arcra égni, szeme ragyogni kezdett, ismerni vágyott a lányt egészen. Sok mindenről beszélt Irénnel, szavainak lágy, hullámos rezgése belesimult a lány szivébe. Akkor már ott lappangott arczán meleg vére és amint Pista a kezét megfogta, pirosra festette a finom bőrt. Nem húzta vissza kezét, hosszú szempillái lecsukódtak, mintha hanja álomba ringatta volna, mig piros ajka félig nyitva maradt és egy kicsit, alig észrevehetően remegett. Pista szíve összeszorult, hangja még halkabb lett, halántékában érezte azt a kellemes feszültséget, a lány szépséges arczába felszökkenő pir, a tiszta szem édes zavara egyként kényszeritették a vallomásra. Irén nem tudott felelni, de minden mozdulatából, ezer mindenféle apróságból világosan látta, hogy szívének dobogása visszhangra talált. Mikor karját nyújtotta, olyan édes bágyadtsággal bízta rá magát, keze erősen szortá az övét, feje majdnem a vállain pihent, mikor tova lejtettek a sima padozaton. Pista az este nagyon boldog volt, otthon egészen átadta magát szíve sajátságos érzéseinek. Olyan jól esett belemártani ecsetjét a képzelet legragyogóbb színeibe és festeni csodás, tündér légvárakat a jövő türelmes vásznára. Folyton előtte lebegett a lány arcza, mintha hallaná hangját, azt az édesen csengő hangot, folyton róla álmodott, minden üres rágondolt és ez mind édes gyönyörrel tölté perczében el szivét. Gyakran találkoztak. Misztikus, édes rajongása vonta az után a lány után, hisz régen nem volt része megosztatlan érzés végtelen gyönyörűségében és Irénkén is meglátszott, úgy vágyik az együttlét pillanatai után. úgy mosolygott arra a fiúra, valahányszor csak találkoztak, mint mikor a napsugár találkozik a tiszta patakkal és az százszorosán nevet vissza rája. Az első szerelem minden romanticismusa egyesült abban az érzésben, amivel Pistát megszerette. Majdnem négy hónapig tartott boldogságuk és illatozott mint a tavasz zelnice virágja, mikor Budapestről a rokonaitól hazajött Sárossy Margit. Szép, barna leány volt, kékes szemeiben valami mélázó ragyogás, ajkain csábitó mosoly, formás karcsú termetű, mely gyöngéd volt és mégis erős. Minden fiatal ember utána bomlott, izzóbb szemmel néztek utánna, mint más évalvadék után. Kovács Pista is hálójába került. Irént szivén érte a csapás. Mintha egész hegylánczolat szakadt volna a lelkére, a kétségbeesés démonai vigyorogtak rá, a porba hujló ember gyengesége fogta el. Nagyon csalódott Pista. Margit abban külömbözött Iréntől, hogy hasonló volt azokhoz, akik a férjhez menés gondolatától eltelve arczuk mosolygását és szemük ragyogását eszükkel dirigálják. Míg Irén szeretni tudta volna őt azzal a gondolattal is, hogy szerelme szenvedésekből fog állani, az ő szerelme határtalan odaadásban, az érzés mélységében nyilvánult. És mikor az eljegyzés is megtörtént, Irén vérét az őrültségig fokozta az a gondolat, hogy azt a férfit más lány csókja éri és az fogja bírni örökre... ez a gondolat kegyetlenül belemarkolt a szivébe . . . Nagyon hosszú volt az az éjszaka. Rémképeivel, elsorvasztó kétségekkel borult reá az éj, az álmok mintha csak futottak volna előle. Hallucziráczió volt minden gondolata, érzése, tán hite is. Sehol egy derd üs sugár, mely beragyogná lelkét. Volt bizalma, de nincs más, voltak ábrándjai de szétfoszlottak .... Nem maradt semmi, csak az a pár illatos levél, szárított virág, nehány foszlány a múlt ragyogásából, abból rövid, pillanatnyi káprázatból, amit boldogságnak hitt: a Szerelmük eltűnt, mint a májusi szellő, csak fájó emléke maradt meg .... Többször láttam Irént. Meglátszott rajta, hogy a szive mélyén rejtekezik valami eszmény a boldogság aranykorából, melyet elvesztett, de elfeledni nem tud és mását már nem bírja keresni. De sokat beszélhettek volna is azok a könnyek, elsápadt arcz, remegő kezek A ragyogás elhomályosult, a láng kialudt, de megmaradt a könny, megmaradt és visszatér mindig. Az egyik lázas, izgalmas éjszaka különös gondolatot sugallt Irénnek, amitől akkor sem bírt szabadulni, amikor fölébredt rövid álmából, melybe hajnaltájt kimerülten roskadt. Belátta, hogy milyen üres csillogás, hideg káprázat, csupa illúzió itt minden. Más világba vágyott, a lemondás szelíd világába, ahol nem áll senkinek útjába. Apácza lett .... Heti krónika. Sok ártatlan apró emberke számlálta nehezen a hétnek napjait. Már csak 5-ször, csak 3-szor, csak egyszer kell aludni és itt lesz a Jézuska. Hoz aranyos diót, czukros babát, kis kocsit.