Nagybánya és Vidéke, 1915 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-03 / 1. szám

Nagybánya, 1915. K­u­fifizetési árak : Egész évre 8 K. Félévre 4 ív. Negyedévre 2 K. ======= Egyes szám 20 fillér. = = - -----■ Felelős szerkesztő és laptulajdonos: HEVÉSZ JÁ­STOS. I -XZIV XLI. évfolyam. A TÁRSADALMI HETILAP. ft 336­ NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MECUBLEIMIK HVNIXM ID>3InT VASÁRN r-Sztóséff s kiadóhivatal: &.O. szám alatt, VYA IS.­­ Fölhívás előfizetésre. A negyvenegy éves »Nagybánya és­­ Vidéke« az uj­ év alkalmából megnyitja ké­rését régi hűséges előfizetőihez, hogy pár­tolják őt továbbra is. Ki ne érezné e súlyos idők zsibbasztó nyomását? Érzi azt jó öreg lapunk is. Há­ború óta csak áldozat a mi osztályrészünk. De talán éppen azért kérhetjük, őszin­tén és igazán különös hangsúlyozással most, hogy szíves pártfogásukat ne vonják meg tőlünk. Épp azért, hogy hazafias kö­­­­telességeinket képesek legyünk teljesíteni. A vidéki lapokra soha nem volt olyan nagy szükség Magyarországon mint ma. Köz­vetítjük a felsőbb intézkedéseket a néphez. Hozzuk hétről-hétre a hivatalos tudósításo­kat ingyen, pártolunk minden háborús moz­galmat, legyen az hősapka, vörös kereszt, Auguszta csomag, boldog újév, vagy akármi is. Szívesen teszünk, kész örömmel csiná­lunk propagandát mindennek, ami nagy élet-halál küzdelmünkkel összefügg, de vi­szont szabad legyen remélnünk, hogy ne­­meslelkű közönségünk nem fordul el éppen ilyen időben tőlünk, sőt inkább, még hat­hatósabban támogat, még szorosabban ra­gaszkodik lapunkhoz. Bármily nehéz időket élünk is, egy-egy korona csak akad a háznál arra, hogy a „Nagybánya és Vidéke“ is tovább éljen s szolgálja a várost, a magyarságot, a hazát, a társadalmat. Azért fizessünk elő a Nagybánya és Vidékére, melynek előfizetési árai négy év­tized óta nem változtak: Ausztria-Magyarország területén: 0 Egész évre 8 K"vv"1 * Félévre 4 K Negyedévre 2 K Külföldön: Egész évre 10 K Félévre 5 K Új év kezdetén: Mióta a világ fennáll, egyetlen esz­tendő sem volt oly emlékezetes, mint az 1914-ik. Talán nem lesz egészen értéktelen, ha egy percre megállunk, szemben az idő örökké szaladó szekerével és egy pillantást vetünk ama nagy kérdőjelre, mellyel a múlt esztendőt lezárjuk. Miért volt ez? í­­­ kellettem a nagy szörnyűségeknek bekövetkezniük éppen akkor, midőn már állandó béke védő­szár­nyai alá akartunk menekülni, midőn annyi sok, izgalommal teli évet szenvedtünk át és amikor már szabadon akartunk lélek­­zeni, hogy íme, több, vészterhes felhőkkel boritolt év után kitisztult a jég és most már szabad lesz igazán örülni, szabad lesz élvezni verejtékes munkánk gyümölcseit, mert elmúlt a vész, a józan észtől vezetett cselekvő kezek elkergették a háború reánk leselkedő rémes fúriáit, megtisztították nem­zetünk l­­épni akaró fe­kélytől és a gondtalanul. Telve bizalommal vártuk az elmúlt évet. Üdvözöltük eljövetelét, mert reméltük, hogy meg fog felelni a hozzája fűzött vá­rakozásunknak, mert hittük, hogy bizalmunk hajója nem szenved lepergése alatt az élet sziklás tengerén hajótörést. Vártunk, bíztunk, reméltünk, de . . . Azt mondja a közmondás: Ember ter­vez, Isten végez. Ha közelebbről vizsgáljuk az elmúlt év eseményeit, talán nem fogjuk annyira vádolni a sorsunkat intéző kezet, amiért e nagy szerencsétlenséget reánk zúdította. Tagadhatatlan tény, hogy az utóbbi évek alatt nehéz megpróbáltatásokon mentünk ke­resztül. Sok izgalmas időt éltünk át, melyek igen erős próbára tették testi-lelki erőnket. A próbákat azonban becsülettel állot­­tuk ki. Most pedig bekövetkezett az utolsó nagy próba, melyen okvetlen el fog dőlni: vajjon érdemesek vagyunk-e arra, hogy megkapjuk a legnagyobb földi jutalmat- a teljes szabadságot, az állandó békét, hol létünk magaslatára állva magunk intézzük sorsunkat, vagy érdemetlenek vagyunk még arra is, hogy Isten tiszta levegőjét szaba­don szívhassuk. A jelen események is ezt a célt szol­gálják, mert a vizsgáztató kezek ezt tűzték ki az utolsó tűzpróbának. Ha ezt is oly szilárd, megingathatatlan hittel fogjuk meg­küzdeni, mint az előbbieket, úgy bizonyára nem fog a jutalom elmaradni. Sebesült zászlós uj évi gondolatai. A háború változatos, m­int maga az élet, nem áll szakadatlan győzelmek sorozatából, ha­nem hol előre haladunk, hol visszavonulunk, hol letörjük az ellenséget, hol minket kergetnek. Persze végeredményében eddig mi magasan fö­lötte állunk ellenségeinknek s hiszem az Istent, hogy a nagy befejezésnél is mi leszünk fölül s a legyűrt ellenfél szabályszerűen a vállaival fogja érinteni a földet. De néha nehéz napjaink is vannak, ilyenről írok én is most. Először is megköszönöm azt a szívélyes, meleghangú levelet, melyet az-ra a kórházba címezve, tegnapelőtt megkaptam. Végtelen jól esett, szinte gyógyítólag hatott kedves levele; meggyőződtem, hogy mégsem felejtettek el, bár én a múlt hónapban a változott viszonyok miatt nem írhattam Azóta folytonosan Sz. belsejébe nyomultunk előre, annyira, hogy a világtól teljesen el voltunk vágva, postát sem kapni sem küldeni nem lehetett. Nem tudom érdekelné e az elmúlt hónap, mely mondhatni a csaták és csatározások lán­colata volt. Szörnyűséges napok; egyik rettene­tesebb mint a másik, hányszor voltam élet­veszélyben, hányszor gondoltam már azt, hogy ez az utolsó napom és mégis mindig újra rám virradt. Az éjszakák voltak a legrettenetesebbek, még akkor is, ha az ellenség esetleg békén ha­gyott, mert hidegek voltak és soha fedél alatt nem aludtunk. Ha véletlenségből éjszakára disznó­ólba vagy akármilyen kicsi fedél alá kerültünk, akkor az ember igazán a hetedik menyország­ban képzelte magát Volt olyan, aki este lefeküdt a rajvonalba és reggelre nem kelt föl. Elképzelheti, hogy a szegény sebesültek hogy jajgattak éjszaka a hi­degtől és az ember nem segíthetett rajtuk. És az ember idegei ezeket a rettenetes ál­lapotokat kibírták, eleinte szinte velük sírtam, később azonban teljesen hidegen hagyott akár­milyen látvány, az ember teljesen elfásul, leveti emberi mivoltát. Szinte megváltás a halál vagy a sebesülés. Sokat kerülgetett az ellenség golyója, sap­kámat a hónap 15-én négy helyen, nadrágomat pedig két helyen szakgatta át ellenséges golyó, azonban nem tudott ártani. A hónap végét előzőleg 3 napig folytonos ágyú és gyalogsági tűzben voltunk, rohamot in­téztünk az ellenséges állásokra és sikerült is őket szuron­nyal fedezékeikből kiverni, azonban a fe­­dezékektől vagy száz lépésre feltartóztattak min­ket, ahol rettenetes kézi tusa fejlődött, amely alkalommal egy ellenséges kézibombával úgy ol­dalba kólintották, hogy el kellett állnom a to­vábbi verekedéstől. Szerencsésen talált és robbant a bomba, mivel baloldalomba kaptam és szerencse az, hogy az oldalbordáim csak kissé sérültek meg, azonban felső karom külső izmait mind átszakította, egé­szen a csontig. Az orvos becslése szerint 10 centi. hos­­­szú és 6 centi. széles helyen a húst kiszakította, mondjuk egy fél kilóval könnyebb lettem. Fölfordulva az ütéstől és fájdalomtól egy közkatonával bekötöztettem magam, aki mikor második sebemet kötözte, ellenséges puskagolyó­tól találva mellém esett. Mire körülnéztem, hogy egy másik közkatonával bekötöztessem magam, akkor láttam, hogy a mieink visszamennek, mert az ellenség szorítja őket. Most előttem nem állt más választás, vagy fogolynak lenni, vagy megreszkírozni a vissza­­szaladást. Az utóbbit választottam és a leg­nagyobb tűzben, félig meztelenül, kezemben blúzom, köpenyem, revolverem, én is vissza­rohantam, hányszor estem el, nem tudom, csak azt tudom, hogy egy örökkévalóságig tartott az a néhány száz lépés futás. Szerencsésen elértem a mieinket, akiket sikerült megállítani és új erősítést kapva, a má­sodik rohamnál sikerült a magaslatot bevenni, de már a második rohamnál én nem vehettem részt. Életemnek e napját nem fogom elfelejteni soha. A nélkülözések ugyan még csak most kez­dődtek, mivel hat napon keresztül egyik kór­házból a másikba mentem. Kocsin nem lehetett menni a rész utak miatt s így gyalog mentünk, csak azt ettük, amit az után a lakosságtól vettünk. A hatodik napon végre S-ba értünk, hol a tulajdonképeni első kötést és meleg ételt kaptam. Innét a Sz. átkelve K-on át, vasúton haza.

Next