Nagybánya, 1906. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1906-01-04 / 1. szám
2 NAGYBANYA 1906. január 4. naosságától sem leszünk tehát megfosztva s egy-két napig ismét gyönyörködhetünk a lovas és nem lovas deli hadfiakban. A jelöltek személyében is megtörtént a végleges megállapodás. A nagybányai kerület volt országgyűlési képviselője, L. Bay Lajos pártonkivüli programmal lép fel. A függetlenségi párt jelöltje: Földes Béla egyetemi tanár, ki a jelöltséget elfogadta. A függetlenségi párt legelsőbben dr. Szappanyos Gerő zászlaja alá sorakozott, ki az elmúlt választáson is a párt jelöltje volt, majd midőn dr. Szappanyos visszalépett a jelöltségtől, dr. Kovács Dezső nagykárolyi ügyvédet és lapszerkesztőt óhajtotta megnyerni jelöltül. De dr. Kovács Dezső értesülvén, hogy a központ jelöltje Földes Béla egyetemi tanár, respektálva a központ elhatározását, a jelöltséget nem fogadta el, így a vasárnap tartott függetlenségi s 48-as pártgyűlés, hova időközben szintén megérkezett a központ ajánlása, Földes Bélát kiáltotta kiáltotta ki egyhangúlag jelöltnek. A párt részéről még aznap deputáczió utazott fel Földeshez Budapestre, ki kijelentette, hogy a jelöltséget örömmel elfogadja. Földes, ki egyike a legkitűnőbb nemzetgazdasági s statisztikai íróknak, csak a hét végén, a kettős ünnepekre szándékozik városunkba jönni, de arról értesülünk, hogy a párt táviratilag kérte, hogy még a hét folyamán jöjjön el Nagybányára. Programmbeszédét valószínűleg csak vasárnap fogja megtartani s erre az alkalomra Apponyi Albert gróf is elsős beszédet mond. Kossuth Ferencz is ígérte a Budapesten járt küldöttségnek, hogy eljő Nagybányára, de egészségi állapota aligha engedi meg, hogy e nagy utat megtegye. A korteskedések már javában megindultak s úgy Bay Lajos, mint Földes Béla mellett máris hatalalmas párt tömörült. A vezető embereknek nagy gondot okoz a pártok elhelyezése. Alkalmas helyiségek alig vannak s egy-egy jobb helyért valóságos versengés folyik. A szavazás, mint említettük, két küldöttség előtt fog lefolyni. Torday választási elnök ostobaságnak. Thury Pista pedig kijelenti, hogy ördög bánja, hát csinálják meg azt az irodalompártoló izét. Meglátszik a nők gyöngéd befolyása az egész kaszinón. Csak a nagytiszteletű urnak van némi aggodalma. — De a tagsági díj, kérem, a tagsági díj... Darvas Zoltán azonban letromfolja a papot: — Úriember csak nem sajnál egy pár rongyos forintot. Persze, hogy nem sajnál, de úgy vélik mégis mindnyájan, hogy két forint évenkint elég lesz egy-egy családtól ilyen irodalmi czélra. — De fizetni kell, hozamra nem lehet, - jelenti ki a járásbiró, mely kijelentés főképp Korpás ügyvéd urnak szól, aki nem szokott fizetni a kártyánál. Korpás ügyvéd védelmezi a becsületét. Micsoda? A hazai irodalomért vérét, életét is odadja. S abban az ünnepélyes perczben, mikor megalakul Homok-Szent-Mártonban az irodalompártoló kör, mindenki kész vérét és életét odaadni a hazai irodalomért. A kör hát már megvolt, de mit csináljanak vele ? A járásbirót megválasztották elnöknek, Tóth János tanárt titkárnak s az alakuló közgyűlést nagy banker és tánczmulatság fejezte be. Ittak ő felségéért, a magyar irodalom fölvirágzásáért, a járásbiróért s Homok-Szent- Márton valamennyi notabilitásáért. De hát aztán? A fővárosi lapokban megjelent ugyan időnkint egy-egy közlemény, mit a kör buzgó titkára küldött be s miből értesülhetett a nagy világ, valamint a homok-szent-mártoniak is, hogy előtt szavaznak: Nagybánya, Felsőbánya, Alsófernezely, Felsőfernezely, Giródtótfalu, Felsőujfalu, Kisbánya, Buják, Láposbánya, Misztbánya, Misztmogyorós, Misztótfalu és Zazar. Papolczy küldöttségi elnöknél szavaznak: Szinérváralja, Sebespatak, Iloba és Ilobabánya, Alsóujfalu, Feketefalu, Hidegkút, Lénárdfalu, Tőkés, Kissikárló, Nagysikárló, Monostor, Laczfalu és Magyarkékes. A XIX-ik század építészete i. Építészetünknek műalkotásokban igen szomorú, sivár és meddő korszaka a XIX-ik század első fele. Mintha a napóleoni harczok szellemi és művészeti tevékenységünket teljesen megbénították és kimerítették volna. Nemzeti individualitásról, mely a nemzeti élet legfőbb öntudata, szó sem lehetett s ennek hiányában kénytelenek voltunk idegen szomszédaink művészeti és kulturális viszonyaival számot vetni. A kozmopolitizmus külföldi szellemi és anyagi tőkével szinte áradat gyanánt tört közművelődési életünkre, mely súlyosan megviselte nemcsak művészetünket, hanem tudvalevőleg irodalmunkat is. A nyelv és a művészi érzék ki voltak forgatva sarkaikból s a magyarul megírott, megfestett és kifaragott, de idegen szellemet és világfelfogást lehelő művek annyira elárasztották a közfelfogást, hogy szinte eseményszámba ment egy eredeti magyar irodalmi, vagy művészeti alkotás feltűnése. A művészet ekkor még nem a közműveltség fejleménye volt, nem a nemzeti talajból fakadt; a faji jelleg, a nemzet egyénisége, a nemzeti géniusz még nem nyomta reá az ő jellegzetes bélyegét mindarra, mit a nemzet termelt. Ennek oka abban keresendő, hogy történelmünk menete fájdalom, nem kedvezett a nemzeti művészet fejlődésének. Ha a históriai stílusok fejlődésének egyes periódusait figyelemmel kísérjük, nyilvánvalóvá válik azon tény, hogy ezen fejlődési folyamatába minden nemzet a maga egyéni és jellemző karakterét igyekezett belevinni. Nekünk ezen epochákban még nem volt oly kifejlett és erős művészetünk, mely a maga nemzeti egyéniségét érvényre juttathatta volna; hiányoztak azon feltételek, amelyek lehetővé tették volna, hogy a magyar géniusz részt vegyen annak fejlesztésében. A történeti stílusok, úgymint a román, a gótikus, a renaissance és a barokk elhaladtak mellettünk, anélkül azonban, hogy hatással lettek volna népünknek a művészetek iránt amúgy is fogékony lelkére. A magyarság, a a kör választmánya fáradhatatlanul munkálkodik, csak azt nem lehetett tudni, hogy mit. Egyszerre egész Homok-Szent-Márton el lett árasztva könyvekkel. A budapesti könyvkereskedők küldték, akik olvastak valamit arról, hogy Homok-Szent-Mártonban irodalompártoló kör alakult. Nagy csomagok érkeztek a kör számára, a járásbíró számára, a gyógyszerész számára, a két ügyvéd, az orvos, a pap számára. Mindenkinek, még Thury Pista és Darvas Zoltán „nagyságos urak“ számára is. Isten tudja, hol kerítették meg a czimeket. A könyvek visszavándoroltak illetőségi helyükre, a könyvesboltokba s a könyvárusok csodálkoztak, hogy most már egyáltalán senki sem vesz könyvet Homok-Szent-Mártonban, mióta megalakult az irodalom-pártoló kör. Pedig hiszen ez nagyon természetes volt: a homok-szent-mártoniak még nem lehettek tájékozva, hogy ezentúl milyen módon pártolják az irodalmat. A kör választmánya tartott ugyan már számos ülést, de előbb a legfontosabb dolgokat kellett elintézni, az ügyrendet megállapítani, a költségvetést elkészíteni, ami mind nehezen ment, mert a két ügyvéd minden ponthoz hozzászólt és semmit sem akart helybenhagyni. A reáliskola tanári kara is nagyon izgága módon viselte magát. Egy csepp kollegialitást sem tanúsított. Ahelyett, hogy örült volna tanártársuk dicsőségének, mindenbe belekötött, a amit csak Tóth János tervezett. Sőt olyasmit is emlegettek, hogy ez az egész irodalompártoló kör csak szédelgés, csak arra való, hogy mely évszázadokon át Európa védbástyája volt a török ellen, kétségbeesetten küzdött nemzeti létéért s így igen természetes, hogy ily körülmények között nem vehetett részt a kulturnépek művészi munkájában. A múlt század elején művészetünk tehát külföldi import volt, a melynek hajtásait mesterségesen tenyésztették. Ezen korszak nem birt újat alkotni s így kénytelen volt az akkori igényekhez való alkalmazkodással az európaszerte megindult klasszikuskori művészet egyszerű formáira való törekvéseinek szabad fejlődési teret engedni. Pest volt az, melyhez az építészeti mozgalmak hullámverésének gyűrűi legelőször elhatottak, a minek magyarázatát azon elismert történeti tény igazolja, hogy kihalt és élő népeknél mindig volt és van egy politikai központ, mely egyúttal az ország hű képét mutatja. E helyen pontosul össze tudomány és művészet; itt hajt legdúsabb ágakat a nemzet fája, itt futnak össze a nemzet vérerei s ugyanitt szokott a nemzeti művészet is legfényesebb kifejezést ölteni. Ebből a korszakból egy név válik ki a Pollák Mihályé, kihez nemcsak fővárosunk, hanem általános építkezésünk történetének nagy része fűződik. Tevékenységét Pesten 1895-ben, a Gizella téren állott, de négy évtized múlva tűzvész áldozatául esett régi német színház építésével kezdte meg. Ugyancsak ő alkotta meg a dunaparti Vigadó és a Ludovika Akadémia épületeit is, mint a főváros akkoron legjelentékenyebb és legmonumentálisabb palotáit, melyeket azonban újabbkori átalakítás eredeti görögös jellegéből teljesen kivetkőztetett. Legkiválóbb műalkotása azonban nemzetünk egyik legbecsesebb kulturális intézményét magába foglaló építménye, az 1837-ben megkezdett és tíz évig épült magyar nemzeti múzeum, melynek külseje, eltekintve páratlanul gazdag béltartalmától, oly impozáns, harmonikusan kiképzett korinthusi oszlopcsarnokának hatalmas arányai oly fönségesek, hogy bármely nagy világvárosnak is becsületére válnék s nemcsak az azon korabeli építmények között, de még ma is, az oly szédületesen gyors fejlődési viszonyok között is úgyszólván egymagában áll. A huszas éveknek aránylag elég élénk építési tevékenységében Polláknak méltó részese Hild József, ki a Budapest lipótvárosi szent István plébániatemplomnak első tervezője volt s a melyet az ugyancsak ő általa tervezett esztergomi bazilika mintájára épitett. A várbástyaszerü falnégyszög, sarkain a csonka tornyokkal s tetején a tompa boltozatu kupolával inkább a Tower vagy a Bastille komor benyomását tette, mint egy templomnak. A pillérek gyengesége következtében a kupola óri Tóth János fölolvashassa rossz verseit, melyeket nem akarnak kiadni a lapok. A kör érdemes titkárát azonban bár mélyen sértette ez a gyanúsítás, nem lankasztotta buzgalmában. — Hidd ki őket, — tanácsolta Darvas Zoltán, — olyan pisztolyt adok a kezedbe pajtikám, hogy telőheted vele valamennyit, mint a pintyet. De Tóth János csak szellemi fegyverekkel akart küzdeni. Egy névtelen czikk a „Tanügyi Hiradó“-ban irigységgel, butasággal s a korlátolt elmék csökönyös vakságával vádolta a homokszentmártoni reáliskola tanári karát, kivévén természetesen a tiszteletreméltó kivételeket. Arra nagy veszekedés támadt. De a végén mégis kibékültek s megígérték, hogy vállvetve igyekeznek mindnyájan az irodalmi kört támogatni. Minden tanár ígért egy fölolvasást. A tudomány minden szakából oktatást fog tehát nyerni a homok-szent-mártoni közönség, a fizikából, a vegytanból, a növénytanból, ásványtanból. A tanár urak vetélkedni fognak, hogy ki tartson hosszabb előadást s az irodalom-pártoló kör az egész téli időszakra el lesz látva közhasznú fölolvasásokkal. De a Thury-kisasszonyok, a fiatal patikáriusné, a doktorné, a járásbíróné, az albíróné s az összes asszonyok, leányok mind elégedetlenek. Ej, mit, tanultak már ők eleget az iskolában. A Tóth János verseire sem kiváncsiak, hiszen eddig is mindig azoknak a fölolvasásával untatta őket. Nem ezt várták ők, hanem va-