Nagybánya, 1909. július-december (7. évfolyam, 26-52. szám)

1909-07-01 / 26. szám

Előfizetési árak : Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. 3. SZÉPIRODA­LMI HETILAP. Felelős szerkesztő­).* ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi­ ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő Üzletében is. A magyar szegényügy. Junius 30. Ha a magyar szegényügy nagy te­rületén végigtekintünk, úgy első és leg­erősebb benyomásunk az lesz, hogy ha­zánkban szegényügyről csak annyiban beszélhetünk, hogy a szegénység csak úgy és talán még nagyobb mértékben terjed, mint a külföldön, de egységes rendezésről egyáltalában nem lehet szó és a szegényügy egyes részeiben is csak a gyermekvédelem halad a maga jól megalapozott útján. De ennél a mostoha helyzetnél is szembetűnőbb az a másik, nem kevésbé különös jelenség, hogy egy országban, amely immár egy ezredév óta hoz törvé­nyeket, egynémely elavult, porlepte ki­rályi dekrétumon ki­ül a szegény ügy­nek létező egész írott jogforrása a köz­ségi törvénynek rövid két szakasza és egy 1898-ban hozott, de már magá­ban az indokolásban is ideiglenesnek jelzett törvények egy néhány szakasza. Tagadhatatlan, hogy egy ország köz­állapotainak nem az írott törvények ki­zárólagos ismertetői, de nem férhet két­ség ahhoz sem, hogy amely ország köz­állapotainak minden egyes fontosabb mozzanatát törvény örökíti meg, abban az országban egy intézmény nem is lé­tezik, ha nyomát a törvénykönyvben nem találjuk. Joggal állíthatjuk tehát, hogy a ma­gyar törvényhozás a magyar szegény­­üg­gyel eddig nem foglalkozott, sőt ál­líthatjuk azt is, hogy a szegényügyet eddig hazánkban egyáltalán nem tartot­ták érdemesnek arra, hogy vele az or­szág egész területére kihatóan foglal­kozzanak. Létezik ugyan egy belügyminiszteri rendelet, amel­lyel a kormány a sze­gényügy rendelkezését elhárítja magától, de tudomásunk szerint senki sem ellenőrzi azokat a hatóságokat, amelyekre a bel­ügyi kormány az ő tulajdonképeni fel­adatának teljesítését áthárította. Hogy a magyar szegényügy rende­zésére a mérvadó körök talán a leges­legújabb ideig mennyire nem gondoltak, az a legfényesebben kiviláglik abból, hogy hazánkban eddig a szegényügy rendezé­séhez semmiféle előmunkálatokat sem végeztek, de még az előmunkálatok vég­zésére utasításokat sem adtak. Minden más tudományágnak oly fontos segédforrását képező statisztikai évkönyveink ugyancsak nem vesznek a szegényügyről tudomást és ha a szegény­ség látható tüneteivel lépten-nyomon nem találkoznánk, majdnem föltehetnők, hogy Magyarországon szegények egyáltalában nincsenek. A szegényügynek teljesen elhanya­golt állapota annál feltűnőbb, mert ko­runk köztudomás szerint a szociális in­tézmények jegyében áll. Alig találkozunk oly nyilvános ténykedéssel, amelynek szociális fontosságát ki ne domborítanák és alig hoznak újabb törvényt vagy ren­deletet, amelynek szoc­iálpolitikai hátte­rét az indokolásban külön ne méltatnák. A sok praeventív intézkedéstől nem látjuk a létező bajokat, a nép boldogí­­tását czélzó törekvéstől nem látjuk ma­gát a szegénységet. Már­pedig addig, amig magával a szegénységgel nem vé­geznek, amig annak leküzdésére nem határozzák el magukat, addig nagy stilű szoc­iálpolitikát folytatni olyan ana­­chronizmus, amely komoly következmé­nyeiben a nagy áldozatokkal hozott szoc­iálpolitikai vívmányokra még vég­zetes befolyással lehet." Nem vonjuk kétségbe, hogy a sze­gényügynek rendkívül fontos részét ké­pező gyermekvédelem Magyarországon oly magas fejlődési fokot ért el, hogy a legtöbb államnak mintaképül szolgálhat és hogyha teljes egészében még nincs is kiépítve, ha továbbá gyakorlati ered­ményeiről végleges ítéletetet ma még nem is mondhatunk, mégis az az egy biz­tosra vehető, hogy a magyar gyermek­­védelem nagyarányú konc­epcziója, bár­mily nagy költségekkel is jár annak tel­jes keresztülvitele, eredményeiben a lé­tező állapotnak óriási javulását fogja je­lenteni. Ámde a gyermekvédelem a sze­gényügy rendezésének bármily fontos, d­e mégis csak egy részét képezi és a hoz­záfűzött reményeket mindaddig nem fogja beváltani, amíg a szegényügy álta­lános rendezéséből kiszakítva, az általá­nos rendezés rovására különös protek­cióban részesül. A betegápolás országos állapota a gyermekvédelem mögött már annyira elmaradt, hogy szervezett betegápolásról A „Nagybánya“ tárczája. A sapka. Vig monolog. — írta: Sárosy Árpád. — Csinos bútorozott férfi szoba. Jolán a szobában egyet­­mást rendezget, eközben a ruhafogason egy sapkát vesz észre.­ Látják? Amott egy sapka, vidrabőr. Nem látszik ámbár pufók képb­ől. — De ő volt, aki szépen kicsinálta. Hogy főkötő alá került Jolánka (magára mutat). Jer, jer (a sipkát leveszi a fogasról és lekeféli) te édes, vidrák gyöngye le, Ne érjen sapkák bús enyészete. Keblemre szentem, vádolom magam, Hogy eddig még feléd se néztem S mig asszonykádnak pompás dolga van, Te izzadsz itt a nyár hevében. Hálátlan én, (kefélgeti a sipkát) s gazdád se néz feléd, Pedig le szerzed minden gyönyörét. (Leteszi a sapkát az asztalra.) Ah mily gyönyör ifjú asszonynak lenni, A szó mily édes, drága feleség . . . — Nem pótolja ez érzést semmi, semmi. — De mily nehéz volt, mig azzá levék. Mert ügyetlen volt Béla szörnyű mód. Egy évig kisért engem, mint a hold. Sóhajtott, sápadt s nem tett vallomást, Isten csudája, hogy nem néztem mást.­­ Imádott s forrt a keble mint a Vulkán, Féltékeny volt rám mint egy talián, Sok éjjel” még nem is aludt talán A gyötrő, kínzó szerelem uián. Ezt megvallotta mind egy — verskötetben S­epedt tovább siváron, szeretetlen. Sok tréfát űztem a szegénynyel én, Mászattam őt a fáknak tetején, Itattam vele kávét keserűn, S hirdettem azt, hogy férjhez menni bűn. És ő ilyenkor komoly képet vágott, Elémbe lépett ünnepélyesen: » — Miért utálja úgy a házasságot Kisasszony, — kérdé nagy szemérmesen — A nőknek sorsa boldogítani« Hogy rá tudtam ilykor pirítani: Ön már talált e czélra érdemest ? Ki az, no mondja, tud főzni levest ? Szőke, vagy barna, tán olyan mint én? Ha látták volna, hogy pirult szegény . . . Egy nap, apácska mit se szólva, őt Ebédre hivta meg, de jól esett . . . Sosem tévé ezt papa ezelőtt. Én azt hivém megkérte kezemet. Bevallom, szinte csókra állt a szám , ha megszorít, megadtam volna tán. Elvettem tőle a bő vidra sapkát, S levertem róla a fagyos havat, Mig kán, az uj vendég jöttét tudatták Béla velem csak egyedül maradt. Hogy szóra kapjunk s valljon ő beme. Azt kérdeztem, már illik-e — nem-e ? — Szereti ön — úgy megdobbant szivem — Szereti ön a pulyka húst, igen? És képzeljék, hogy mit felelt nekem: »A pulyka húst én nagyon szeretem.« Ő szereti a pulyka húst, a gyáva . . . S engem, ha pulyka volnék, szint' igen, De mert hogy vagyok Évának leánya, ü nem szeret, oh szakadj meg szivem. Ebéd után, sürgős ügyekben — monda, El kelle menni s jár-két nyugtalan, S szivem, bár könyét zápor módon ontá — Láttam, Bélának bizony baja van, Tekintgetett hol rám, apámra is — Most fog megkérni, értem, a hamis. — És mielőtt egy szót is ejtene, Szobámba mentem, jaj mi lesz vele ? Türelmetlenül vártam odabenn, Aztán kíváncsin dugtam ki fejem. Cselédeink, apuska és mamám kutatva járnak, két három szobán. Felhánynak-vetnek minden zeg­ zugot. Én megrémülve: Jesszus mi van ott ? Futok sápadtan, hogy mi történt kérdem. Egyik se szól, csak dunnyog, hogy : >Nem értem.« Szivem szorul, a szemem könyben ég . . . S mi volt, miért én ennyit szenvedek. Eltűnt a Béla vidrabőr sapkája. Mindannyian haj­tó-vadásztak rája. Most kezdődött csak a valódi hajsza. Öten kerestük bent, kint, szerteszét. Egyszerre csaptunk földre, vagy fogasra Ha észrevettünk itt-ott feketét. — »Ni­ni a sapka, ott az ágy alatt« — S fut valamennyi, mind össze szaladt. Az ágy alá néz valamennyi szem , karban sóhajtunk: «Nincs ott semmi sem.«

Next