Nagybánya, 1911. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1911-07-06 / 27. szám
ISI- érfolyam. ISII. falivis Hó S. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. NAGYBÁNYA •MI ás SZÁFIMOXIANiMI Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. 27-ik szám, Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid ulcza 13. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedd üzletében is. Te Deum. Julius 5. Elhangzottak a Te Deum fenséges akkordjai. A tudomány csarnokai elnéptelenedtek. A gyakorlati élet előcsarnokába ismét ezer és ezer ifjú lépett ki szorongó érzéssel, eltelve aggodalommal. Az iskolai falaktól való bucsuzás, a dagadozó rózsás remények csak egy-két pillanatra ha feledtették azt a kérdést, mely Damokles kardjaként ott lebeg minden ifjú felett: mit hoz a jövő? A szülők, az egész magyar társadalom a legnagyobb érdeklődéssel tekint a szellemi aratás elé, melyben a jövendő nemzedékek berendezkedésének és életének alapjait látja lerakva. Régi igazság: amilyen az ifjúság, olyan lesz a nemzeti jövő, amiben alapot és szellemi boltíveket rakott le a társadalom s amilyen áldozatokkal és szellemmel dolgozott a jövő élet kialakulásán, olyan arányban fog fejlődni, vagy visszaesni az ország, olyan arányban fogja aratni a dicsőséget, az előhaladás boldogságát, vagy átszenvedni a megpróbáltatások nehéz óráit. Az iskolai bizonyítvány, mellyel sok ezer ifjú tért meg a szülői házhoz, bizonyos fokmérője a szellemi előhaladásnak, arra a bizonyítványra azonban a megmásíthatatlan pecsétet az élet fogja rányomni. Az élet, ez a kemény erőpróbája a jellemeknek, a tehetségeknek s annak az érvényesülő elvnek, hogy az iskola is az életért van és az életnek tanulunk. Az életnek, mely nemcsak létezés, hanem vágyódás, nemes érzés, gondolat, erős kifejlett akarat, jellem, alkotás, hősies szeretet, türelem, áldozat s mindaz, ami az igazi emberi méltósághoz vezet. Csak a vallásos világnézet képes kötelességtudó, erkölcsös, jellemszilárd ifjúság nevelésére, mely az életet elbírja s lelkesen meg is vív vele. Nagyon is mély értelme van gróf Zichy János kultuszminiszter azon mondásának: Nemzeti és keresztény kultúrát akarok! Ugyan mely országnak van szüksége olyan ifjúságra, melynek kultúrája nem nemzeti? Vagy mi, immár majdnem két évezred óta védbástya a kereszténységnek, mohamedán vagy az ördög tudja micsoda kultúrában neveljük ifjainkat? Vagy összetett kezekkel nézzük, amint a tudomány szent nevében detronizálják az Istent, halomra döntik az oltárokat s kiölni igyekszenek a szivekből azt a szent érzelmet, melynek neve: hazaszeretet! Amint leköpködik, meggyalázzák, kigunyolják leszent L., nemzeti hagyományainkat s amint bemocskolják, meghamisítják a történelem lapjait? Mi elég bátrak vagyunk fennen hirdetni, hogy ilyen megtévesztett, nagyképűsködő ifjúságra abszolúte nincsen szüksége a hazának. Mi büszkén valljuk, hogy csakis a vallásos nevelés, az észnek és a szívnek egységes összhangja teremt lelkes, érett s a veszélyekkel is bátran szembe nézni tudó ifjuságot. S az észnek és a szívnek ez egységes, harmonikus nevelését nem látjuk mi középiskoláink jó hányadánál, aminek azután csak természetes következménye fz az, hogy a lelkes ifju sereg mellett, mely hivatásának készséggel megfelel, az ifjúság egy jó része kifogás alá esik. Aminek okát nemcsak az iskolai nevelésben találjuk, hanem abban is, hogy a legszükségesebb nevelő intézmény, a családi élet is nélkülözi a jó nevelés szellemét. Hibás az iskola, a fegyelem, az oktatás és nevelési módszer, mely csak az értelmet akarja fejleszteni s elhanyagolja a szivet; de hibás a család is, hol a fejlődő ifjú lélek csak ritkán, elvétve lát felemelő s követésre méltó példákat. Ha valamikor, úgy most, a szociális erős hullámzások közepette, az eszmei áramlatok folytonos összeütközései között van szükségünk érett, kiválóan képzett, jellemes, vallásos és hazafias érzelmekkel telitett ifjúságra. Most, amidőn még a kiválóbb tehetségűek s erősebb jelleműek is könnyen elveszítik lábuk alól a talajt. Mit szóljunk ily viszonyok között arról az ifjúságról, melynek műveltségi máza a czinizmus, a mindent lekicsinylés, melynek nemcsak ismeretei szerfölött fogyatékosak, de szive is ijesztően üres, legfölebb egy jó csomó önzéssel teli? Az élet nagyon is ráczáfol a ferde, félszeg nevelésre, az akaratnevelésnek, a jellemképzésnek hiányára, ráczáfol a lépten-nyomon ismétlődő diákanarkiával, az éretlen, kiaszott és agyonélt diákarczokkal s a megdöbbentő számban A „Nagybánya“ tárczája. Ágnes néni. — Lagerlöf Selma. — Tipegő, apró léptekkel egy alacsony, száraz, öreg anyóka ballagott fölfelé a hegyi ösvényen. Arcza fonnyadt volt és színtelen, de nem kemény, nem is ránczos. Hosszú köpenyeget, fodros főkötőt viselt, kezében imakönyvet tartott s zsebkendőjében egy levendula-ágacskát. Kunyhója messze fent állt a sziklák közt, ahol nem él meg a fa sem. Kihúzódott egy széles jégmezőig, mely a hótakarta hegyoromról a völgybe ontotta alá jégzuhatagát. Itt lakott az öreg asszony nagy magányosságban. Minden atyafisága rég a föld alatt pihent. Vasárnap volt, az anyóka épp a templomban járt. Nem tudni hogyan, hogy nem: útja inkább fájdalmas, mint vidám hangulatot keltett benne. A plébános a halálról s az elkárhozottakról beszélt. Nagyon meghatotta ez a lelkét. Hirtelen visszaemlékezett arra, amit gyermekkorában szép meseszóban hallott, hogy tömérdek elkárhozott épp az ő kunyhója fölött, a hegytető örök fagyában gyötrődik. Mondák jutottak eszébe a gleccserek szomorú vándorairól, a soha el nem fáradó árnyakról, kiket ide-oda üldöz a jéghideg hegyi szél. A hegy látása egyszerre mély borzadállyal töltötte el s úgy tűnt fel előtte, mintha kunyhója félelmetes magasságban állna. Ha a hegycsúcsok láthatatlan vándorai egyszer a gleccseren lefelé vennék útjukat. Mi lenne vele a nagy egyedüliségben . . . Erre a szóra: »egyedüliség«, gondolatai még bánatosabb irányba tévedtek. Benn élt újra azokban a gondokban, melyek napjait emésztették s nagyon érezte, hogy szomorú az emberektől oly távol élnie. — öreg Ágnes néni! — motyogott magában, ahogy fenn, a kietlenségben már megszokta — te csak élsz kunyhód sötétjében és fonogatsz. Napról-napra kínlódó!, töröd magad, hogy éhen ne pusztulj. Van-e, aki örül azon, hogy életben vagy? Van-e, Ágnes néni? — Ha élne még valaki a tieid közül, hát megjárná. Vagy ha lenn laknál a faluban, egynek-másnak örömére lehetnél. Szegénységedben ugyan kutyát vagy macskát nem lehetne tartanod, de néha-néha hajlékot adhatnál szegény koldus embereknek. Ágnes néni, nem kellene oly messze laknod az országúttól! Ha módodban lenne a szomjas vándornak csak egyetlen egyszer italt nyújtani, megnyugodhatnál, hogy életed valakire mégis hasznos. Felsóhajtott s szomorúan mondogatta, hogy még azok a parasztasszonyok sem törődnek vele, akik lenjüket fonásra neki adják. Mindent megtesz, hogy munkáját becsülettel végezze, de bizonyára sokan vannak, akik még jobban elvégeznék. Könnyek szöktek a szemébe arra a gondolatra, hogy a plébános úr, aki őt évek sora óta a templom ugyanazon helyén látta, azt vélhetné: mindegy, akár ott van, akár nincs. >Halott vagyok én már,« — motyogta — senki sem kérdezősködik utánam. Akár le is fekhetnék és örök álomra csukhatnám szememet. Megfagytam a hideg magányosságban. Megfagyott a szivem. Bizony, igy van ez « — Jóságos Istenem, én jóságos Istenem, ha csak egy ember akadna, ki hasznomat látja, akkor még felmelegednék Ágnes néni öreg szive. De hát zergéknek kössek-e harisnyát s mormotáknak vessek ágyat? Azt mondom neked égi atyám, — szükség felé terjesztette karjait — adnod kell valakit, akinek használhatok, különben lefekszem és meghalok. Ekkor egy nagy, komoly remete jött szembe az után. Csatakozott az anyókához, mert látta, hogy szomorú. Ágnes néni elbeszélte neki bánatát. Elmondta, hogy testében megfagy a szív s maga is csakhamar egyike lesz a gleccser vándorainak, ha Isten nem ad valamit, amiért élnie érdemes. — Isten ad, — mondta a remete. — Nem látod-e, hogy idejönn Istennek alig van hatalma? — szólt Ágnes néni. — Nincs itt egyéb, csak fagyos, sivár pusztaság. Egyre magasabbra értek. Moha simult puhán a lejtőre, hajszálfinom levelű alpesi növények szőtték be az ösvényt s a végtelen hegyek szakadékai, mélységei, jég- és hórétegei oly nyomasztólag, oly súlyos hatalommal álltak előttük, hogy szivük összeszorult. Ekkor a remete épp a jégmező tövében megpillantotta Ágnes anyó kunyhóját.